- csont -

Don Juan-esszéjében Kierkegaard különbséget tesz a mitikus és a Mozart operájában szereplő Don Giovanni között. Carmen esetében ez kevéssé áll, hiszen voltaképpen egyetlen író, Prosper Mérimée képzeletének teremtménye, ám aligha vitatható, hogy a buja cigánylány is szert tett az idők során némi mitológiai kontúrokra, legyen elég utalni Nietzsche élete alkonyán írt rajongó (és eszelős) futamaira.

Maga Beethoven követte el az ősbűnt, amikor beleegyezett, hogy kiadója leválassza az eredetileg a B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléjának írt tételt, és Nagy fúga címen (op. 133) publikálja. Ettől kezdve a darab önálló műként funkcionált, és szinte elkerülhetetlen lett, hogy vonószenekarra is átdolgozzák.

Leonidas Kavakos - régi jó görög-magyar barátunk; számtalanszor ájultunk el művészetétől, magam a legszebb emlékeim közt őrzöm a kiváló zongoristával, Nagy Péterrel adott estjét, így aztán külön öröm volt, hogy az ott elhangzottak egy része (a két Bartók-rapszódia, ugyancsak Nagy Péter közreműködésével) is szerepel az új lemezen.

Csalog Gábor vasárnapi sorozata első délutánján egy koncerten két koncertet adott. Sőt, voltaképpen hármat, mivel az első rész is két élesen elkülönülő szakaszra bomlott. Bevallom, a sűrű program és a roppant koncentrációt igénylő művek befogadási nehézségei miatt magam beértem volna csak az első etappal, amelyben Liszt és Kurtág műveiből adott tematikus válogatást.

Amikor 1968 után összeomlottak a társadalom és vele a művészet radikális megváltoztatására irányuló remények, az avantgárd zeneszerzés (és a "free jazz" ugyancsak) minden korábbinál nagyobb válságba jutott: elveszítette mindenben csalódott közönsége nagy részét és a saját hitét is.

Kurta, de annál tartalmasabb előszavában a karmester, Fischer Iván hangsúlyozza, hogy noha Wagner szinte emberfeletti gigászként élt és alkotott, mégsem hiányzott belőle a humorérzék, a líra, egyáltalán az emberi megszólalás képessége.

"Ami egykor préritűznek tűnt, arról utólag kiderült, hogy csárdás", írta Th. W. Adorno többek közt az 1. hegedű-zongora szonáta kapcsán (1956), amelyet éppen ő méltatott lelkesen a bécsi bemutatón, 1922-ben. Nehéz belekötni e kegyetlen ítéletbe, különösen egy magyarnak, aki egy külföldinél talán jóval érzékenyebben reagál a hamis retorikájú, "népiesch" hangvételre.

Zseniként kezdte és tehetségként végezte, ismételhetnénk meg Bülow Schumannról mondott gyilkos jellemzését. De Sosztakovics művészként talán rosszabbul járt, mint a jó német, ő ugyanis nem őrült meg, ami mégiscsak egyértelmű helyzet, ezzel szemben mindennap átélhette a sztálini korszak folyvást kétértelmű őrületét.

Kicsit olyan ez a könyv, mintha tömegsírból szólna. Volt egyszer egy Kádár-korszak, volt benne egy Magyar Nemzet nevű napilap, és volt egy zenekritikus ("civilben" zenetudós - és ez fontos mozzanat!), aki hetente közölt remek stílusú, okos, nem csupán napi érdekű, a hallgatóságot erősen orientáló beszámolókat.

A meghökkentően gazdag műsorfüzet meggyőzően bizonyítja, hogy az eddig bizonytalan szerzőségű és sokféle zenetudományos vitát kiváltó darab valóban a mindössze 26 évet élt Giovanni Battista Pergolesi alkotása, akit eddig legkivált a Stabat Mater, no meg persze a La serva padrona zseniális szerzőjeként ismertünk.