A pár operarészlet (Mesterdalnokok; Az istenek alkonya) mellett az eleve önálló műnek koncipiált Siegfried-idillt tartalmazó összeállítás ezt a Wagnert kívánja bemutatni, és célját részben el is éri. (Annyiban persze nem, hogy a roppant zenedrámákból kiszakított darabok valahogy mindig sután hatnak.) A Siegfried fia születése alkalmából szerzett röpke zenekari mű valóban idill, finom ábrándozás, kicsit giccses, de még a tűréshatáron belül. A Budapesti Fesztiválzenekar remekel az apró szépségek kiteregetésében, és ugyanezt a merengő lírát élvezhetjük a Siegfried rajnai útja elnevezésű részletben is. A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya már monumentálisabb falat, de itt is - különösen a kidolgozási részben - az apró, felbukkanó, majd ismét eltűnő motívumok plasztikus rajza teremti meg az intimitás érzületét. Még ennél is hatalmasabb tömb Az istenek alkonya vége (alighanem az operatörténet leginkább falhoz vágó fináléja), amelyben Brünnhilde bezárja az addig megbízhatóan üzemelő isteni bazárt, és leoltja a villanyt - pontosabban meggyújtja a máglyát. Itt elsősorban Petra Lang nem elég átütő erejű éneklése miatt siklik az érdektelenség felé a lemez; de úgy tűnik, ez a fajta gigantizmus eleve kissé távolabb áll Fischer Iván finomabb alkatától.
Channel Classics, 2013
