De a megdöbbentő tétel inkább monstrum lesz, ha a szólamokat meghatszorozzuk és még hozzácsapunk két nagybőgőt is. Keller András remekül elemezte a darabot, de a hátrányokat ő sem tudta előnnyé formálni.
Jevgenyij Koroljov nálunk korábban nem aratott olyan földcsuszamlásszerű sikert, mint honfitársa, Grigorij Szokolov. De lassan mégis áttört, olyannyira, hogy külön fellépést kellett beiktatni az eredetileg tervezett két koncert mellé. Mozart c-moll zongoraversenyét csodálatosan tiszta billentéssel, meseszerű költőiséggel, evidenciaként adta elő. Koroljov zongorázását talán Wittgenstein elvével lehetne lefesteni: minden, ami egyáltalán mondható, az világosan mondható. Az orosz pianista manírok nélkül, tisztán emberi jelenlétével és játékával ér el elemi erejű hatást. Különösen varázslatos volt (a fafúvósok ihletett együttműködésével) a második tétel egyszerű és mégis mély lírája.
A szünet után J. S. Bach d-moll zongoraversenye már nem hozott katarzist. Az első tételt túl gyorsnak éreztem, és bár a második csodálatos fényű monológja kárpótolt, a harmadik kicsit darálósnak, bár természetesen roppant virtuóznak hatott.
A záró szakaszt Beethoven sajnálatosan ritkán játszott IV. szimfóniája alkotta. Nem hálás mű, mivel nehéz eldönteni, mennyi benne a néha a groteszkségig menő humor és mennyi a nemes pátosz. Keller mindenesetre inkább szárazra vette a hangzást és formálást, az igen élénk tempók, a szélsőséges kontrasztok, a harsányságtól sem visszariadó előadásmód már a kései, teszem azt, a VIII. szimfónia ijesztően jókedvű mesterét állította elénk.
Zeneakadémia, január 19.
