Mesésen induló pályáját kényszerzubbonyba kötötte az 1936-os Pravda-cikk: Zene helyett káosz. Sosztakovics ettől fogva ugyanis kétértelműséggel próbált felelni a kétértelműségre, de az önmagával beszorzott dupla fenék végső soron megöli a művészetet. Itt nem hazudhatjuk magunkat keresztül az igazságig.
Kétarcú zene a kései (1959) Csellóverseny is, az első tétel félreérthetetlen felidézése az ifjúkori főmű (a Lady Macbeth opera) groteszk cári rendőrkórusának (hadd gondoljon az ellenzék a KGB-re...), a második tétel az itt elhagyhatatlan szomorkás elégia, az utolsó rész ismét erőtől csattan - egészében egyfajta szocreál filmzene, és nem tudni, mikor hazudik a mester. Emmanuelle Bertrand szépen, de kissé színtelenül csellózik, és a BBC National Orchestra Wales se ragyog Pascal Rophé vezényletével.
A Cselló-zongora szonáta (1934) szárazon posztromantikus darab (különösen a komor Largo szakasz); rengeteg, szinte szó után kiáltó karakterrel (bájos fiatal lány, rezignált öregember stb.); ilyenkor világos, mennyire vérbeli operakomponistának indult Sosztakovics (később filmzene-komponistaként lelt erre vigaszt). Bertrand és Pascal Amoyel (zongora) ízléses rezerváltsággal muzsikál.
harmonia mundi, 2013
