Kocsis Zoltánt és Kelemen Barnabást aligha gyötörték kételyek - Bartók zenéje az anyanyelvük, és az ilyesmit nem szokta bírálni az ember, lévén mintegy természeti adottság. Sőt a posztromantikus csárda-hetykélkedés iskolapéldái (kivált az első szonáta harmadik tétele; nem véletlenül ennek ihletésére írta Ravel a Tzigane című darabját!) még a szokásosnál is vadabbul, még elszántabban, még "magyarabb daccal" szólnak; a tempók lenyűgözőek, a lendület megállíthatatlan, a monoton ritmika a végsőkig átlelkesített. A számomra legjelentősebb tett mégis az elégikus-magányos hang felidézése volt, ilyen az 1. szonáta második tétele, de még inkább a 2. szonáta molto moderato szakasza. Kocsis és Kelemen interpretációjának legvonzóbb vonása, hogy noha minden ízében végiggondolt, játékuk mégis improvizáltnak tűnik.
A Szólószonáta előadásában is a legszebben sikerült a depressziós, valami elérhetetlen Eszmény-Magyarországba vágyó hang megszólaltatása (Melodia), bár valaki talán felvethetné, hogy Kelemen "túl" szépen, szinte mézbe mártott vonóval játszik. Legyen bármi is a véleményünk a művekről, előadásukban ma ez jelenti az etalont.
Bartók Új Sorozat - 15, Hungaroton, 2013
