Amikor tíz éve, mintegy új Richterként Grigorij Szokolov feltűnt a budapesti koncertéletben, még a legtájékozottabbak is azt kérdezhették: eddig hol volt? A most megjelent két CD részben választ adhat a kérdésre, ugyanis három régi (1975, 1982, 1989) koncertfelvételen Bach műveit adja közre. Nem jó pillanatban érkezett a Goldberg-variációk (BWV 988), hiszen nemrég Jevgenyij Koroljov koncertje adott meghaladhatatlannak tűnő példát e mű kolosszális dimenzióiról. Szokolovnak mintha mindössze kétféle hangja lenne, az egyik (rögtön az 1. variációban) a gépzongoraszerű zakatolás, a másik (rögtön a 3. változatban) a lágy, szinte chopini csipkés elomlás. Nem vitás ugyanakkor, hogy komolyan elemezte a darabot: a polifónia tökéletesen érvényesül, a sokféle, bonyolult életet élő szólamok erős plaszticitással lépnek elénk. De inkább hideg és sietős az egész interpretáció (pár elütéssel), semmint elmélyült, ihletett. Persze hatott rá Gould 1955-ös felvétele (ugyan kire nem hatott?!), de Szokolov annak felhőtlen szabadsága nélkül muzsikál; ami Gouldnál szárnyal, nála inkább csak verdes. A c-moll partita (BWV 826) bevezetőjében túlzottan beethovenizálja Bachot, a kezdő akkordok úgy szólnak, mintha az azonos hangnemű op. 111-es szonátát hallanánk. Hamis fenség ez. E mű (és a következő, a-moll Angol szvit, BWV 807) köztudottan táncok sorozata, de Szokolovnál ebből vajmi kevés érzékelhető, játéka ritkán könnyed, darabos, merev. Mi már - szerencsénkre! - egy másik Szokolovot ismertünk meg.
Melogyija, 2013; 2 CD
