Köztudott, hogy Liszt kései termése, ahogy Szabolcsi Bence megfogalmazta, "előrevetett dárda a jövőbe"; ezek a kurta, hihetetlenül koncentrált és mindenféle hamis csillogástól mentes darabok egészen a zenei modernség legvakmerőbb területére vágnak ösvényt. Ekként teljesen logikus, hogy az öreg Liszt zenei végrendelete Kurtággal kerül egy műsorba. A koncert első része amolyan elbeszélő költeményként hangzott el, a művész megszakítás nélkül játszotta el a két komponista mintegy 15 bagatelljét, határozott kézzel feszítve kötelet az 1873-ban, illetve 2013-ban levert két időcölöp között. Csalog ihletetten jellemzi a két mester közös kompozíciós elveit: "Rebbenékeny törékenység és nyerseség szembeállítása az átmenetek hiányával. A leglényegesebb közölnivalókra csupaszított 'durvaság' - ami mindkét zenében furcsa természetességgel, lazán lebegő, néha vázlatszerű írásmóddal párosul. E vázlatszerűség ellenére mindig akadályozza a forma szétesését valamilyen láthatatlan összetartó erő."
Remélem, nem mondok nagyot, ha a halál gondolatát érzékelem kohéziós erőnek. Gyászmunkát hallottunk, rémületes átéléssel, vérbeli romantikus pátosszal. E nagyjából harmincperces szakasz után üresen hatott Liszt és Szőllőssy András egy-egy darabja.
A szünet után Mozart két "legvadabb" zongoraműve hangzott el, kissé hevenyészett, túlhajszolt előadásban, ez legkivált a gyors tételekben (például az a-moll szonáta első tételében) vált a tagolt játék kárára, viszont ezt részben ellensúlyozta a c-moll szonáta lassújának mélységes melankóliája.
BMC, november 10.
