Kavakos szinte anyanyelvi szinten sajátította el a Bartók-féle idiómát; magyarul artikulál, minden görcs nélkül. Az I. rapszódia lassú tételében felhangzó "hallgató" téma nem is szólhatna átszellemültebben, a 2. rapszódia első témája pedig olyan méltósággal és annyi honvággyal zeng, mint az emigrációt előlegező Hegedűverseny fődallama, miközben a zárótétel drámaisága jóval több, mint ami egy kisebb igényű darabtól elvárható. Mindkét rapszódia frenetikus, spontán, és oly tapinthatóan élő, mintha koncerten lennénk. Brahms és a fiatal Bartók kapcsolata közismert, ennek ellenére ritkán játsszák őket együtt. Ezért a Bartók-zene után revelatív a német mester magyar táncaiból kínált válogatás.
Persze a lemez legnagyobb tette Brahms 1879-ben bemutatott Hegedűversenye. Hatalmas erejű, máskor őszies rezignációjú, intimen szimfonikus hangzás (a lipcsei Gewandhausorchestra hihetetlen intenzitással, színgazdagsággal szól Riccardo Chailly vezényletével). A második tétel koráljánál nehéz szebbet elgondolni, a zárótétel "magyarosch", de hiteles tánclejtése fejedelmi korona előadónak-hallgatónak egyaránt.
Universal/Decca, 2013
