Pernye András intézmény volt; már akkor is, mielőtt az egész ország megismerte volna a Ki mit tud? zsűrijéből. Persze nem kérdés, hogy ismertségét (és harsány sikerét) legkivált epés nyelve biztosította, ő aztán tényleg nem ismert semmiféle tekintélyt, és többek közt ez adta kritikusi autoritását, ma azt mondanánk: hitelét. Jellemző, hogy Pernyét sokszor önmagáért is olvasták, azok is, akik még életükben nem voltak koncerten.
Kritikusként rabja maradt a Lukács-féle esztétikának. Az előadó-művészetet nem tekinti önállónak, mivel csak "másodlagos" esztétikai jelenség, hiszen az első a mű, és annak "valóságos jelentése". Eszerint létezik egyetlen ilyen jelentés, és ez nagyjából ugyanaz, amit Lukács a realizmusnak tulajdonított, mely a valóság objektíve helyes tükrözése. De hogy mi lenne a mű egyetlen jelentése, azt persze nem tudhatjuk meg. Lévén, hogy nem létezik.
Mindez nem akadályozta meg abban, hogy ha valóban öntörvényű művésszel került szembe, részben meghaladja elgondolásait; a Szvjatoszlav Richterről szóló beszámolók tartoznak ide elsősorban. Ilyenkor persze nincs gúny; lázasan osztja meg olvasóival a katarzis örömét.
Ma a múlt egy fontos emlékeként olvashatjuk e cikkeket, valamint érdekes zenetörténeti dokumentumokként. Maga Pernye szkeptikus volt: azt gondolta, a kritika nem befolyásol semmit, és eltűnik az idők szakadékában, már a megírás utáni órákban. De ebben tévedett.
Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Mikusi Balázs. Gondolat, 2012, 411 oldal, 3200 Ft
