Matthias Hartmann rendezése nem foglalkozik a lány ezen oldalával, az egész szcenírozás inkább szándékoltan pitiáner, mint nagyszabású. Ennek mintha ellene szólna az első felvonásban megjelenő szivarreklám, mely kétségkívül egy nagy („archetipikus”) péniszt jelképez, de ez az olcsó eszköz csak erősíti a kisszerűség érzetét. Hartmann színpadán ócska kis alakok vetélkednek egy ugyancsak jelentéktelen nő kegyeiért, akit azonban mégis föléjük emel tántoríthatatlan szabadságvágya, szenvedélye.
A köznapiságot árasztják a jelmezek is; itt nincs semmiféle déli kavalkád, még Carmen is egy second hand otthonkában riszálja magát, és Escamillo öltözékében sem vall semmi a tarka torreádorra. Hartmann azonban túlsózza az eszköztelenséget, így végül maga a rendezése válik pitiánerré.
Az énekesek részben vigasztalóak: Veszelina Kaszarova remek Carmen, de erős mellhangjai némileg manierista színezetűek; Jonas Kaufmann mint Don José persze ezúttal is gyönyörűen dalol, de lírai naivitása talán elfedi szerelmi lángolását. Isabel Rey jelentéktelen Micaëla, és még nála is szürkébb a fahangú Michele Pertusi Escamillo szerepében. Franz Welser-Möst derekas unalommal vezeti a Zürichi Opera zenekarát.
Universal, 2014
