- greff -

Kevés dologban lehettünk biztosabbak annál, mint hogy a mozgóképes magánmitológiák halmazát naponta több ezer újabb etűddel hizlaló YouTube-univerzum villanyt gyújt majd a nagyobb formákban gondolkodó profik fejében is. A Szeretlek két rendezőjének metódusa egészen hasonló ahhoz, amivel a Beastie Boys is kísérletezett már a 2006-os koncertfilmjében: a nyugat-oroszországi Rosztovban szétszórtak egy csomó kamerát fiatal arcok között, és csupán annyi feladatot adtak nekik, hogy rögzítsék bátran mindennapos szöszmötöléseiket; a tulajdonképpeni rendezést és az operatőri munkát tehát amatőrök végezték el, az ötletgazdák - Forgács Péter távoli rokonai - pedig ziláltságában is egységes egészet fabrikáltak a privát mozikból.

A közmegegyezés szerint a Wilco - mióta is? lassan tíz éve - az egyik legfontosabb amerikai rockzenekar. S míg a háromhetes mikrotrendek és az álmosító békességben egymás mellett létező törpe-fanklubok korában nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak, hogy maradtak még zenekarok, amelyek éveken és szubkultúrákon átívelve képesek megőrizni súlyukat és státusukat, azt azért hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben a Wilco már inkább csak a töretlenül lenyűgöző koncertteljesítményével biztosította vezető pozícióját.

Milyen zenével maradhat komolyan vehető egy acsarkodó crust punk gitáros a nyugdíjkorhatár után? Hogyan oldja meg a sebes szögelést köszvényes csuklóval egy thrash metal dobos? Az élet ezen nagy kérdésein bizonyára mindenki elgondolkodott már, de talán az sem kevésbé érdekes, hogy mihez kezdenek magukkal negyven fölött a fiatalos nemtörődömséget a 90-es években lötyögős-röhögős dalokba fordító alternatív héroszok. Az egykori Pavement-vezér ötödik szólólemezén két ilyen figurát is megfigyelhetünk, hiszen a produceri feladatokat ezúttal Beck Hansen vállalta magára.

A kanadai Cowboy Junkies hol countrys, hol folkos vagy bluesos, de mindig szép és szomorú dalai immár huszonöt éve bűvölik el a lassú, melankolikus zenék rajongóit. A Sziget világzenei színpadán idén ők zárták a fesztivált - a koncert után a zenekar ötvenévesen is harmincasnak tűnő énekesnőjével, Margo Timminsszel beszélgettünk.

A Manics zenéjében grammnyi sincs, abban a helyzetben viszont jócskán van irónia, hogy éppen ez a nagyszámú kulturális és politikai utalásai miatt már-már túlságosan is komolynak és józannak tartott walesi zenekar az egyik, amelyik jelenleg valóban nagy tömegek előtt képes ápolni az erőteljes és egyértelmű gitárakkordokra, fütyülhető szólókra és mindenekfelett szívszorító, himnikus refrénekre épülő stadionrock-hagyományt, amelyhez általában a hedonizmus fogalmát szokás bilincselni.

Igaz, hogy a zeneipar radikálisan átalakult az utóbbi időben, ám ettől még nem tűntek el az olyan, szépen kézbe simuló kategóriák, mint amilyen mondjuk a "nyári lemez", és nem csak a mainstreamből, hanem azok köréből sem, akik egyelőre még a partról nézik a sodrást. Persze ki tudja, hogy a tavaly még csak a blogoszférát maga mellé állító, az első lemezét viszont mindjárt egy nagy kiadóval kihozató brooklyni duó melyik fokon is áll majd néhány hónap múlva a karrierlétrán - az viszont egészen biztos, hogy harmincperces bemutatkozásuk igazi medence mellé gyártott indie popalbum.

Spielberg klasszikusa óta csúnyán rájár a rúd a cápákra: állíthatnak az állatvédők, halbiológusok és természetfilmesek akármit, a fürdőruhások többsége tántoríthatatlanul Amon Göth reinkarnációját látja mindegyik háromszög alakú hátúszó alatt. Az ausztrál Andrew Traucki második filmje szintén a Queensland-Florida-Animal Planet tengelyre mért erőteljes csapásként értelmezhető.