Méhek a fej körül

Margo Timmins - Cowboy Junkies

  • - greff -
  • 2011.08.25 00:00

Zene

A kanadai Cowboy Junkies hol countrys, hol folkos vagy bluesos, de mindig szép és szomorú dalai immár huszonöt éve bűvölik el a lassú, melankolikus zenék rajongóit. A Sziget világzenei színpadán idén ők zárták a fesztivált - a koncert után a zenekar ötvenévesen is harmincasnak tűnő énekesnőjével, Margo Timminsszel beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan tudtok felkészülni egy ilyen nagy színpadra, ahová folyton beszűrődik a zaj a többi helyszínről?

Margo Timmins: Mindenféle színpadon felléptünk már, úgyhogy igyekszünk a helyszínhez igazítani a műsort. Én az elegáns koncerttermeket szeretem a legjobban, ahol igazán csöndesen és intimen zenélhetünk - egy ilyen színpadon viszont hangosabban és keményebben kell játszani. De ez is jó móka - a rock and rollról szól, ami szórakoztató, csak nem annyira zenei élmény, mert nem tudunk igazán a részletekre figyelni.

MN: A Cowboy Junkiesban két bátyáddal játszol együtt - és ahol testvérek zenélnek, ott gyakoriak a belharcok. Hogy éltétek túl ezt a huszonöt évet?

MT: Hatan vagyunk testvérek a családban, és a szüleink még mindig együtt vannak. Amikor összegyűlünk náluk, soha nem a Junkies miatt vagyok ott, hanem azért, hogy nővér, nagynéni és lánygyerek lehessek, amelyek nagyon fontos szerepek a számomra. Természetesen szoktunk veszekedni a próbákon, de arra mindig is figyeltünk, hogy megoldjuk a problémákat még azelőtt, hogy visszalépünk a családi körbe. Ott pedig egyáltalán nem beszélünk munkáról. Szóval a dolog titka az, hogy már az elején is tudtuk, hol kell meghúzni a határokat.

MN: Az idei lemezeteken, a Demonson a két éve elhunyt amerikai dalszerző, Vic Chesnutt dalait játsszátok, aki a 2007-es Trinity Revisiteden énekelt veled egy-két számban.

MT: Sokáig semmit sem tudtam róla, egészen addig, míg össze nem ismerkedtem Victoria Williamsszel (jeles amerikai folkzenész - G. A.), aki megmutatta a dalait - egyből beleszerettem a zenéjébe. Éreztem, hogy illene egymáshoz a hangunk, úgyhogy amikor a Trinity Revisited ötlete felbukkant, ő volt az első számú vendégjelöltem. Utána szóba került egy közös lemez - és akkor meghalt. Akkoriban egy Townes Van Zandt-feldolgozáslemezt terveztünk, de helyénvalóbbnak tűnt Vic dalait játszani.

MN: Ez a lemez a második kiadvány az úgynevezett Nomad-szériában. Mivel az első, a Renmin Park teljesen máshogy szólt, adódik a kérdés, hogy pontosan mi is a koncepció az albumsorozat mögött, és milyen lesz a következő anyag.

MT: Ó, a következő teljesen őrült lesz. Sing In My Meadow a címe, és már majdnem kész van, épp most keverjük - ősszel fog megjelenni. Ez a Junkies jammelős, rockos, pszichedelikus oldalára koncentrál - nagyon hangos és eleven, végig olyan, mintha méhek döngicsélnének a fejed körül.

MN: Akkor ideális lesz a fesztiválokra.

MT: A vicces az, hogy elég sokat járt a fejemben ez most a stúdiózás alatt, mert számomra ez a lemez elsősorban az élő előadásról szól.

MN: Miről kapta a nevét a sorozat?

MT: A képeket, amik a borítókon láthatók, egy híres kubai festő, Enrique Martínez Celaya készítette. Ő nevezte ezt a sorozatot The Nomad Seriesnek, és mivel négy festményről van szó, úgy döntöttünk, hogy mi is négy lemezt csinálunk. Amúgy is annyi ötletünk volt akkoriban, hogy dupla vagy tripla albumot is készíthettünk volna, de amikor megláttuk a képeket egy művészeti vásáron, inkább a négy különálló lemez mellett döntöttünk. A cím pedig nagyon jól illik hozzánk, hiszen állandóan utazgató zenészekként mi is nomádok vagyunk. Számomra ez a négy lemez jól mutatja mindazt, amiről a Cowboy Junkies szól: a pszichedélia éppúgy a részünk a kezdetek óta, mint a Renmin Park kísérletei, a feldolgozásokról nem is beszélve. A negyedik lemezre pedig, aminek The Wilderness lesz a címe, nagyon csendes, nagyon érzelmes dalok kerülnek majd.

MN: Amikor 4 éve vendégzenészekkel újra eljátszottátok, és élőben fel is vettétek a 88-as Trinity Sessions anyagát, gondolom, sokaktól megkaptátok, hogy egy ilyen, klasszikusnak tartott lemezt inkább nem kéne bolygatni.

MT: Persze, és tulajdonképpen meg is tudtam érteni azokat, akik ezt mondták, hiszen ha rajongóként azt hallanám, hogy Neil Young újraveszi mondjuk a Harvestet, akkor valószínűleg én is aggódni kezdenék. Szóval nagyon elővigyázatosak voltunk. Zenészekként ugyanakkor mások a szempontjaink. Iszonyú rég játsszuk már ezeket a számokat, és látnunk kellett, hogy megváltoztak az évek során. Ennyi idősen, úgy, hogy már inkább a lányom jár a fejemben közben, én sem tudom ugyanúgy énekelni a Misguided Angelt, mint ahogy romantikus huszonévesként lemezre énekeltem anno. Szóval nem szimplán elismételni akartuk azt a lemezt. Független művészekként ráadásul meg is tehettük - korábban, amikor nagy kiadóval dolgoztunk, nem biztos, hogy rábólintottak volna. Akkoriban vastagabb csekkeket kaptunk ugyan, de a mozgásunkat is korlátozták, most meg bármit meg tudunk valósítani, ami csak az eszünkbe jut.

MN: Azt olvastam rólad, hogy korábban akkora Springsteen-rajongó voltál, hogy amikor a barátod megkérte a kezed, jelezted neki, hogy azért Bruce-nak is hagysz egy kis helyet a szívedben. Még mindig ekkora idol számodra a Főnök?

MT: Hát, igen is meg nem is (nagyon nevet). Tudod, ez szomorú ügy. Amikor idősebb leszel, már nincsenek olyan romantikus ábrándjaid, mint fiatalon. És ez elkeserítő, mert én nagyon szerettem a romantikus ábrándjaimat. Találkoztam egyébként azóta Bruce-szal, és hát nagyon kedves ember... De már nem szöknék el vele. Viszont ha a kérdés az, hogy továbbra is hallani akarom-e mindegyik új lemezét, akkor a válaszom igen. Csak már nem hallgatom úgy, mint amikor 16 voltam, és ott lógott a posztere a falamon.

Neked ajánljuk