A Manics zenéjében grammnyi sincs, abban a helyzetben viszont jócskán van irónia, hogy éppen ez a nagyszámú kulturális és politikai utalásai miatt már-már túlságosan is komolynak és józannak tartott walesi zenekar az egyik, amelyik jelenleg valóban nagy tömegek előtt képes ápolni az erőteljes és egyértelmű gitárakkordokra, fütyülhető szólókra és mindenekfelett szívszorító, himnikus refrénekre épülő stadionrock-hagyományt, amelyhez általában a hedonizmus fogalmát szokás bilincselni. Bárhogyan is, a zenekar magyarországi bemutatkozása után két évvel ismét bizonyította, hogy náluk valóban a legjobb kezekben van ez a brit és az amerikai hard rock (meg persze a glam és a punk) számos pontját mozgásban tartó örökség.
Abban a nyolcórás műsorsávban, ahol a Nagyszínpadra lépő zenekarok feladata a sok-sok ezer fesztiválozó szórakoztatása uszkve hetvenöt percen át, a Manics a maga tíz lemezével hatalmas király tudott lenni, hiszen megtehette, hogy az elejétől a végéig kizárólag slágereket húzzon elő az életművéből. Külön jó pont volt, hogy a szimpla nosztalgiatripek mellékíze sem savanyította meg az élményt, hiszen ez a zenekar az elmúlt négy évben három erős (és kereskedelmileg is sikeres) lemezt adott ki, és az ezekről a műsorba emelt dalok (a Some Kind Of Nothingness, az Autumnsong és a többi) problémátlanul illeszkedtek a tizenöt-húsz éves klasszikusok közé. Mert persze bőkezűen adagolták a jó fajta régiségeket is: az 1992-es Generation Terroristsről egyenesen három szám is előkerült, köztük a nagyvonalúan már a koncert legelején (ráadásul a zenekar közelmúltjának legnagyobb slágere, a Your Love Alone... szomszédságában) eljátszott, örökérvényű Motorcycle Emptiness - de a vége felé a 91-ben kislemezen kiadott Motown Junknak is nagyon lehetett örülni.
A Manics ahogyan a dalszerzésben, úgy a színpadon is két főalakról szól, de a mindvégig teli szívből, hiba nélkül éneklő és magával ragadóan gitározó James Bradfield, valamint az ezúttal a basszusgitárját matrózruha helyett visszafogott fekete zakóban, de azért vastagon kimázolva pengető Nicky Wire mögött dolgozó három arctalanabb zenész is rengeteget hozzátett a minden szempontból príma hangzáshoz. A végig remekül vokálozó billentyűs, Sean Read teljesítményét külön is érdemes kiemelni, hiszen neki az elsődleges feladata mellett csörgőzésre és kolompozásra is maradt energiája, az Ocean Sprayben pedig még egy hangulatos trombitaszólót is odakanyarított a dal közepére.
Alig volt duma, nem voltak üresjáratok - és szerencsére direktebb üzenetnek is csak a legvégére illesztett, címében eredetileg a spanyol polgárháborúra utaló, de a brit zavargások miatt most értelemszerűen újabb jelentésárnyalatokkal gazdagodott If You Tolerate This Your Children Will Be Next számított. Fanyalogni óriási móka, de itt nem volt mibe belekötni.
Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 14. Interjúnk a Manic Street Preachersszel a jövő heti számban lesz olvasható.
