Miután egy zenekar fő kreatív ereje otthagyja a hajót, a következő fordulat általában a zátonyra futás szokott lenni, de éppen a Chili Peppers mutatta meg korábban, hogy szerencsés navigálással elkerülhető azért a kínos megakadás. Hiszen miután John Frusciante gitáros, akivel az MTV-generáció egyik meghatározó lemezét, a Blood Sugar Sex Magiket készítették, 92 körül kiszállt, hogy főállású és - akkor még - büszke heroinfogyasztóként kezdjen új karriert (lásd erről a holland VPRO csatorna brutális dokumentumfilmjét - kis kereséssel fellelhető a videomegosztókon), a zenekar a Jane's Addictionből ismert Dave Navarro leigazolásával képes volt egy, a korábbiaknál szivárványosabb-pszichedelikusabb, a kritikát és a rajongókat is némiképp megosztó, ám összességében erős anyagot készíteni.
Persze az RHCP hangzásának igazi megreformálását nem ez a One Hot Minute, hanem a rá következő, immár újra a kijózanodott Frusciantéval elkészített Californication végezte el, amely a maga puhább, dallamosabb, introvertáltabb neohippis hangulatával nem csupán lehetőséget nyújtott a zenekarnak a méltóságteljes korosodásra, hanem egyúttal bebiztosította a Peppers helyét a 2000-es évek legsikeresebb rockzenekarai között. A menet közben kiváló szólóanyagokat megjelentető Frusciantéval még két további lemezt gyártott a zenekar, amelyek közül a Stadium Arcadium című duplán már érezhető volt ennek a felállásnak a kifáradása, így végeredményben az, hogy Johnny nemrég újra otthagyta a bandát, tulajdonképpen a legjobb pillanatban történt. Végül azonban mégsem tudtak élni a felkínált helyzettel.
Először is az új lemez teljesen olyan hatású, mintha a számokat kizárólag dobra és basszusra írták volna, ami ennél a zenekarnál húsz évvel ezelőtt még nem is lett volna probléma, ma azonban Chad Smith és Flea - újonnan beemelt afrikai hatások ide vagy oda - már korántsem kanyarít olyan virtuóz hangalakzatokat, hogy azok önmagukban is érdekfeszítők legyenek. A Frusciante helyére érkezett (és amúgy a szélesebb közönség által éppen az ő lemezein megismert) Josh Klinghoffer pedig nem nagyon töri magát, hogy feldobja a nagyobbrészt fáradt, löttyedt, jellegtelenül önismétlő számokat. A lemez csekély számú erős pillanatának egyikét adó, valóban finom és emlékezetes Brendan's Death Song középrészébe például Frusciante szívhasító minimálszólót, Dave Navarro pedig egy diszkrét örvényt illesztett volna, Klinghoffernek ellenben egész egyszerűen semmi nem jutott az eszébe. És ez ugyanúgy elmondható aztán e feleslegesen hosszú album majd' összes daláról. Jelennek meg ennél gyengébb lemezek is persze, de ettől még az I'm With You-t hallgatni nagyon rossz élmény.
Warner, 2011
