Mintha végigszánkóztattak volna egy ezüstbányán, olyan érzés volt elmerülni a szikrázó gyűlölettel kicsempézett fórumbejegyzésekben, miután az első részletek felkerültek a netre Lou Reed és a Metallica közös, Frank Wedekind két századfordulós drámáját feldolgozó albumáról. Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki a robajlóan visszhangzó verbális okádás láttán lélekben rögvest felkészült arra, hogy ezek után már csak azért is a Lulu védelmébe szegődik majd - csakhogy a dupla lemez egészen borzalmas első diszkjének végigszenvedése sajnos menthetetlenül szétmorzsolta a nemesnek gondolt ábrándot.
Túl azon, hogy akár a rockosabb oldalukat villantják fel (mint a nyitószámban), akár a thrash metalosabbat (mondjuk a Mistress Dreadben), a Metallica ezúttal Reed készen szállított szövegeire dolgozó zenészei az első négy számban képtelenek a kiégett középszernél magasabbra emelkedni, miközben Lou Reed A Simpson család Ábrahám nagypapiját híven megidéző penetráns hamissággal óbégat, szóval mindezeken a merényleteken túl ezeket a szerzeményeket egyszerűen képtelenség valódi kollaborációkként értelmezni. Leginkább röhejes mash-up kísérleteknek hangzanak, ahol mindenki nyomja a magáét, ahogy a(z évek során jócskán összeszűkült szájú) csövön kifér, naivan bízva abban, hogy valami csoda folytán csak összeér majd a két szál valahol. Később aztán már vannak olyan pillanatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kaliforniai metálosoknak végül csak leesett: a Lou Reed-féle, masszív karizmával és szerény hangi adottságokkal megáldott előadók akkor tudnak csak hallgathatók maradni, ha figyelmesen építik fel köréjük a zenei környezetet. A Little Dog komor akusztikus témázgatására például szépen simul a nívósan morbid szövegeket szállító Reed hangulatos szavalása, ahogyan a Dragon zörejmontázsára és a Cheat On Me viharfelhős lebegésére is, mely utóbbit aztán a fülsértően hamisan vonyító James Hetfield teljesítménye fokoz le kérlelhetetlenül. Két dalban (Frustration, Dragon) a Metallicának is vannak markáns pillanatai, és figyelemre méltó, hogy ezek még véletlenül sem gyorsabb darálások, amilyenekkel a közönség nyomására újra kísérleteznek (kevés sikerrel), hanem zsíros, Sabbath-hatású, középtempós finomságok a 96-os Load görcsmentes szellemiségében. Ám villanások ide vagy oda, igazán erős számokká nem nagyon áll össze semmi sem, mert a valóban szabad avantgárd kalandozáshoz (már? még?) túlságosan merev felek kerültek itt egymás mellé, s így a formátlan, túlhúzott, végiggondolatlan, esetenként pedig tényleg csak gonosz paródiaként befogadható szerzeményekre boltozott Lulu-projektben az egyetlen valóban radikális gesztus az, hogy ezt a szerencsétlen hanghalmazt a szemétdomb helyett egy hóbortos ötlettől vezérelve végül inkább a lemezboltok felé irányították.
