Lemez

Viccnek erős

Lou Reed & Metallica: Lulu

  • - greff -
  • 2011. november 30.

Zene

 



Mintha végigszánkóztattak volna egy ezüstbányán, olyan érzés volt elmerülni a szikrázó gyűlölettel kicsempézett fórumbejegyzésekben, miután az első részletek felkerültek a netre Lou Reed és a Metallica közös, Frank Wedekind két századfordulós drámáját feldolgozó albumáról. Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki a robajlóan visszhangzó verbális okádás láttán lélekben rögvest felkészült arra, hogy ezek után már csak azért is a Lulu védelmébe szegődik majd - csakhogy a dupla lemez egészen borzalmas első diszkjének végigszenvedése sajnos menthetetlenül szétmorzsolta a nemesnek gondolt ábrándot.

 

 

Túl azon, hogy akár a rockosabb oldalukat villantják fel (mint a nyitószámban), akár a thrash metalosabbat (mondjuk a Mistress Dreadben), a Metallica ezúttal Reed készen szállított szövegeire dolgozó zenészei az első négy számban képtelenek a kiégett középszernél magasabbra emelkedni, miközben Lou Reed A Simpson család Ábrahám nagypapiját híven megidéző penetráns hamissággal óbégat, szóval mindezeken a merényleteken túl ezeket a szerzeményeket egyszerűen képtelenség valódi kollaborációkként értelmezni. Leginkább röhejes mash-up kísérleteknek hangzanak, ahol mindenki nyomja a magáét, ahogy a(z évek során jócskán összeszűkült szájú) csövön kifér, naivan bízva abban, hogy valami csoda folytán csak összeér majd a két szál valahol. Később aztán már vannak olyan pillanatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kaliforniai metálosoknak végül csak leesett: a Lou Reed-féle, masszív karizmával és szerény hangi adottságokkal megáldott előadók akkor tudnak csak hallgathatók maradni, ha figyelmesen építik fel köréjük a zenei környezetet. A Little Dog komor akusztikus témázgatására például szépen simul a nívósan morbid szövegeket szállító Reed hangulatos szavalása, ahogyan a Dragon zörejmontázsára és a Cheat On Me viharfelhős lebegésére is, mely utóbbit aztán a fülsértően hamisan vonyító James Hetfield teljesítménye fokoz le kérlelhetetlenül. Két dalban (Frustration, Dragon) a Metallicának is vannak markáns pillanatai, és figyelemre méltó, hogy ezek még véletlenül sem gyorsabb darálások, amilyenekkel a közönség nyomására újra kísérleteznek (kevés sikerrel), hanem zsíros, Sabbath-hatású, középtempós finomságok a 96-os Load görcsmentes szellemiségében. Ám villanások ide vagy oda, igazán erős számokká nem nagyon áll össze semmi sem, mert a valóban szabad avantgárd kalandozáshoz (már? még?) túlságosan merev felek kerültek itt egymás mellé, s így a formátlan, túlhúzott, végiggondolatlan, esetenként pedig tényleg csak gonosz paródiaként befogadható szerzeményekre boltozott Lulu-projektben az egyetlen valóban radikális gesztus az, hogy ezt a szerencsétlen hanghalmazt a szemétdomb helyett egy hóbortos ötlettől vezérelve végül inkább a lemezboltok felé irányították.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.