Lemez

Viccnek erős

Lou Reed & Metallica: Lulu

  • - greff -
  • 2011. november 30.

Zene

 



Mintha végigszánkóztattak volna egy ezüstbányán, olyan érzés volt elmerülni a szikrázó gyűlölettel kicsempézett fórumbejegyzésekben, miután az első részletek felkerültek a netre Lou Reed és a Metallica közös, Frank Wedekind két századfordulós drámáját feldolgozó albumáról. Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki a robajlóan visszhangzó verbális okádás láttán lélekben rögvest felkészült arra, hogy ezek után már csak azért is a Lulu védelmébe szegődik majd - csakhogy a dupla lemez egészen borzalmas első diszkjének végigszenvedése sajnos menthetetlenül szétmorzsolta a nemesnek gondolt ábrándot.

 

 

Túl azon, hogy akár a rockosabb oldalukat villantják fel (mint a nyitószámban), akár a thrash metalosabbat (mondjuk a Mistress Dreadben), a Metallica ezúttal Reed készen szállított szövegeire dolgozó zenészei az első négy számban képtelenek a kiégett középszernél magasabbra emelkedni, miközben Lou Reed A Simpson család Ábrahám nagypapiját híven megidéző penetráns hamissággal óbégat, szóval mindezeken a merényleteken túl ezeket a szerzeményeket egyszerűen képtelenség valódi kollaborációkként értelmezni. Leginkább röhejes mash-up kísérleteknek hangzanak, ahol mindenki nyomja a magáét, ahogy a(z évek során jócskán összeszűkült szájú) csövön kifér, naivan bízva abban, hogy valami csoda folytán csak összeér majd a két szál valahol. Később aztán már vannak olyan pillanatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kaliforniai metálosoknak végül csak leesett: a Lou Reed-féle, masszív karizmával és szerény hangi adottságokkal megáldott előadók akkor tudnak csak hallgathatók maradni, ha figyelmesen építik fel köréjük a zenei környezetet. A Little Dog komor akusztikus témázgatására például szépen simul a nívósan morbid szövegeket szállító Reed hangulatos szavalása, ahogyan a Dragon zörejmontázsára és a Cheat On Me viharfelhős lebegésére is, mely utóbbit aztán a fülsértően hamisan vonyító James Hetfield teljesítménye fokoz le kérlelhetetlenül. Két dalban (Frustration, Dragon) a Metallicának is vannak markáns pillanatai, és figyelemre méltó, hogy ezek még véletlenül sem gyorsabb darálások, amilyenekkel a közönség nyomására újra kísérleteznek (kevés sikerrel), hanem zsíros, Sabbath-hatású, középtempós finomságok a 96-os Load görcsmentes szellemiségében. Ám villanások ide vagy oda, igazán erős számokká nem nagyon áll össze semmi sem, mert a valóban szabad avantgárd kalandozáshoz (már? még?) túlságosan merev felek kerültek itt egymás mellé, s így a formátlan, túlhúzott, végiggondolatlan, esetenként pedig tényleg csak gonosz paródiaként befogadható szerzeményekre boltozott Lulu-projektben az egyetlen valóban radikális gesztus az, hogy ezt a szerencsétlen hanghalmazt a szemétdomb helyett egy hóbortos ötlettől vezérelve végül inkább a lemezboltok felé irányították.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.