Lemez

Viccnek erős

Lou Reed & Metallica: Lulu

  • - greff -
  • 2011. november 30.

Zene

 



Mintha végigszánkóztattak volna egy ezüstbányán, olyan érzés volt elmerülni a szikrázó gyűlölettel kicsempézett fórumbejegyzésekben, miután az első részletek felkerültek a netre Lou Reed és a Metallica közös, Frank Wedekind két századfordulós drámáját feldolgozó albumáról. Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki a robajlóan visszhangzó verbális okádás láttán lélekben rögvest felkészült arra, hogy ezek után már csak azért is a Lulu védelmébe szegődik majd - csakhogy a dupla lemez egészen borzalmas első diszkjének végigszenvedése sajnos menthetetlenül szétmorzsolta a nemesnek gondolt ábrándot.

 

 

Túl azon, hogy akár a rockosabb oldalukat villantják fel (mint a nyitószámban), akár a thrash metalosabbat (mondjuk a Mistress Dreadben), a Metallica ezúttal Reed készen szállított szövegeire dolgozó zenészei az első négy számban képtelenek a kiégett középszernél magasabbra emelkedni, miközben Lou Reed A Simpson család Ábrahám nagypapiját híven megidéző penetráns hamissággal óbégat, szóval mindezeken a merényleteken túl ezeket a szerzeményeket egyszerűen képtelenség valódi kollaborációkként értelmezni. Leginkább röhejes mash-up kísérleteknek hangzanak, ahol mindenki nyomja a magáét, ahogy a(z évek során jócskán összeszűkült szájú) csövön kifér, naivan bízva abban, hogy valami csoda folytán csak összeér majd a két szál valahol. Később aztán már vannak olyan pillanatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kaliforniai metálosoknak végül csak leesett: a Lou Reed-féle, masszív karizmával és szerény hangi adottságokkal megáldott előadók akkor tudnak csak hallgathatók maradni, ha figyelmesen építik fel köréjük a zenei környezetet. A Little Dog komor akusztikus témázgatására például szépen simul a nívósan morbid szövegeket szállító Reed hangulatos szavalása, ahogyan a Dragon zörejmontázsára és a Cheat On Me viharfelhős lebegésére is, mely utóbbit aztán a fülsértően hamisan vonyító James Hetfield teljesítménye fokoz le kérlelhetetlenül. Két dalban (Frustration, Dragon) a Metallicának is vannak markáns pillanatai, és figyelemre méltó, hogy ezek még véletlenül sem gyorsabb darálások, amilyenekkel a közönség nyomására újra kísérleteznek (kevés sikerrel), hanem zsíros, Sabbath-hatású, középtempós finomságok a 96-os Load görcsmentes szellemiségében. Ám villanások ide vagy oda, igazán erős számokká nem nagyon áll össze semmi sem, mert a valóban szabad avantgárd kalandozáshoz (már? még?) túlságosan merev felek kerültek itt egymás mellé, s így a formátlan, túlhúzott, végiggondolatlan, esetenként pedig tényleg csak gonosz paródiaként befogadható szerzeményekre boltozott Lulu-projektben az egyetlen valóban radikális gesztus az, hogy ezt a szerencsétlen hanghalmazt a szemétdomb helyett egy hóbortos ötlettől vezérelve végül inkább a lemezboltok felé irányították.

Figyelmébe ajánljuk

„A Száraz november azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak” – így készítették elő a Kék Pont kampányát

Az idén már kilencedik alkalommal elindított kampány hírét nem elsősorban a plakátok juttatják el az emberekhez, hanem sokkal inkább a Kék Pont önkéntesei, akik a Száraz november nagyköveteiként saját közösségeikben népszerűsítik a kezdeményezést, sőt, néhány fővárosi szórakozóhely pultjaira „száraz” itallapokat is visznek.

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.