A legtöbb zenekartól radikális húzás volna, ha egy évben három nagylemezt is megjelentetne, a vallásos animehívők táborán kívül álló nyugatiak számára a japán rockot jelenleg megtestesítő Boristól azonban egyfelől már korábban sem volt idegen a lemezhalmozás, másrészt a túlzás amúgy is vezérmotívumként kíséri a zenekar ténykedését - elég, ha a stílusok közötti gátlástalan csapongásra vagy a koncerteken bevetett mértéktelen hangerőre gondolunk.
A három friss anyag közül előzetesen a Heavy Rocks tűnt a legfontosabbnak: pontosan ilyen címen jelent meg ugyanis 2002-ben a Boris negyedik, általános közkedveltségnek örvendő lemeze, amelyen a derék japánok a korábbi komorabb doom-drone zajongást a Kyuss- vagy Fu Manchu-féle, punkosan lüktető stoner rock bűvöletében fogant, magával ragadó örvénylésre cserélte. A kilenc évvel későbbi, a cím mellett az eredeti dizájnt is megismétlő (ám narancssárga helyett ezúttal lilában pompázó) borítóba csomagolt Heavy Rocks azonban távolról sem ilyen egységes és lehengerlő. A koncepció ezúttal a klasszikus hard rock kizsákmányolása lehetett: a jellegzetesen nyers és zajos dalokban emitt egy AC/DC-riff, amott egy Black Sabbath-díszítés van kiforgatva, a nyitószámban pedig a Cult énekese, Ian Astbury vokálozik - ám ez az elképzelés egyáltalán nincs következetesen végigfuttatva a lemezen, vagy akár rendesen kibontva a számokon belül. Nagyobb probléma viszont, hogy ezen a nyilvánvalóan kiérleletlen munkán nagyjából mindegyik karakteresebb pillanatra (a Galaxians vad punk-metáljára, a Missing Pieces zajörvénybe omló pszichedelikus balladájára és a Tu, La, La melankolikus ősrock-imitációjára) három zsibbasztóan szürke tétel felel.
Az Attention Please-ről, amelynek mindegyik dala a gitáros lány édeskés hangja köré épül, bánatunkra ugyanezt lehet összegzésképpen elmondani. Egyébként teljesen máshogy szól. A lemez elején még úgy tűnik, a Boris stílusfaló lendülete ezúttal a korai shoegaze-emlékekhez sodorta a triót: a Hope című nyitószám afféle diszkréten mangásított korai Lush-slágernek mutatja magát, és igazán remek darab. Azt azonban, hogy a Boris képes-e egy teljes lemezen át is finom bódulatot okozni ezzel a váratlanul természetesnek hangzó brit-japán koktéllal, nem tudhatjuk meg: a még poposabb, pumpálós ritmusokra ültetett, elektronikával átmosott Party Boy után ugyanis a zenekar váratlanul formátlan, kábult és meglehetősen izgalommentes lebegésre vált, hogy ebből a tompa űrből azután már ne is nagyon bírjon visszakeveredni.
A japán piacra kihozott harmadik lemez ellenben hozni tudja, amivel a másik kettő adós maradt: a New Album mind a nívót, mind pedig a stiláris oldalt tekintve egységes, koncepciózus és meglehetősen bátor munka, amelyen a Boris búcsút int az ordas zúzásnak, és nagy lendülettel fellép arra a krómosan csillogó, hangos és harsány szintetizátor- és dobgéphangokkal elárasztott mozgólépcsőre, amely a j-pop poklába vezet. A másik két lemezről is vannak itt számok, természetesen jócskán hátrahúzott gitárokkal, esetenként (halld például a Jackson Headet) virtigli technóba fordítva - ezek kivétel nélkül szórakoztatóbb verziók. A hódolók egy részét okkal fogja kiakasztani, ám ettől még ebben az obszcénül poposított lemezben bőségesen van szív és fantázia - felesleges óvatoskodás volt két biztonságosabb cucc közé illeszteni.
Sargent House, 2011; Tearbridge, 2011. A Boris július 22-én a Dürer kertben lép fel.
