Lemez - Háromból egy - Boris: Heavy Rocks; Attention Please; New Album

  • - greff -
  • 2011. június 30.

Zene

A legtöbb zenekartól radikális húzás volna, ha egy évben három nagylemezt is megjelentetne, a vallásos animehívők táborán kívül álló nyugatiak számára a japán rockot jelenleg megtestesítő Boristól azonban egyfelől már korábban sem volt idegen a lemezhalmozás, másrészt a túlzás amúgy is vezérmotívumként kíséri a zenekar ténykedését - elég, ha a stílusok közötti gátlástalan csapongásra vagy a koncerteken bevetett mértéktelen hangerőre gondolunk.

A három friss anyag közül előzetesen a Heavy Rocks tűnt a legfontosabbnak: pontosan ilyen címen jelent meg ugyanis 2002-ben a Boris negyedik, általános közkedveltségnek örvendő lemeze, amelyen a derék japánok a korábbi komorabb doom-drone zajongást a Kyuss- vagy Fu Manchu-féle, punkosan lüktető stoner rock bűvöletében fogant, magával ragadó örvénylésre cserélte. A kilenc évvel későbbi, a cím mellett az eredeti dizájnt is megismétlő (ám narancssárga helyett ezúttal lilában pompázó) borítóba csomagolt Heavy Rocks azonban távolról sem ilyen egységes és lehengerlő. A koncepció ezúttal a klasszikus hard rock kizsákmányolása lehetett: a jellegzetesen nyers és zajos dalokban emitt egy AC/DC-riff, amott egy Black Sabbath-díszítés van kiforgatva, a nyitószámban pedig a Cult énekese, Ian Astbury vokálozik - ám ez az elképzelés egyáltalán nincs következetesen végigfuttatva a lemezen, vagy akár rendesen kibontva a számokon belül. Nagyobb probléma viszont, hogy ezen a nyilvánvalóan kiérleletlen munkán nagyjából mindegyik karakteresebb pillanatra (a Galaxians vad punk-metáljára, a Missing Pieces zajörvénybe omló pszichedelikus balladájára és a Tu, La, La melankolikus ősrock-imitációjára) három zsibbasztóan szürke tétel felel.

Az Attention Please-ről, amelynek mindegyik dala a gitáros lány édeskés hangja köré épül, bánatunkra ugyanezt lehet összegzésképpen elmondani. Egyébként teljesen máshogy szól. A lemez elején még úgy tűnik, a Boris stílusfaló lendülete ezúttal a korai shoegaze-emlékekhez sodorta a triót: a Hope című nyitószám afféle diszkréten mangásított korai Lush-slágernek mutatja magát, és igazán remek darab. Azt azonban, hogy a Boris képes-e egy teljes lemezen át is finom bódulatot okozni ezzel a váratlanul természetesnek hangzó brit-japán koktéllal, nem tudhatjuk meg: a még poposabb, pumpálós ritmusokra ültetett, elektronikával átmosott Party Boy után ugyanis a zenekar váratlanul formátlan, kábult és meglehetősen izgalommentes lebegésre vált, hogy ebből a tompa űrből azután már ne is nagyon bírjon visszakeveredni.

A japán piacra kihozott harmadik lemez ellenben hozni tudja, amivel a másik kettő adós maradt: a New Album mind a nívót, mind pedig a stiláris oldalt tekintve egységes, koncepciózus és meglehetősen bátor munka, amelyen a Boris búcsút int az ordas zúzásnak, és nagy lendülettel fellép arra a krómosan csillogó, hangos és harsány szintetizátor- és dobgéphangokkal elárasztott mozgólépcsőre, amely a j-pop poklába vezet. A másik két lemezről is vannak itt számok, természetesen jócskán hátrahúzott gitárokkal, esetenként (halld például a Jackson Headet) virtigli technóba fordítva - ezek kivétel nélkül szórakoztatóbb verziók. A hódolók egy részét okkal fogja kiakasztani, ám ettől még ebben az obszcénül poposított lemezben bőségesen van szív és fantázia - felesleges óvatoskodás volt két biztonságosabb cucc közé illeszteni.

Sargent House, 2011; Tearbridge, 2011. A Boris július 22-én a Dürer kertben lép fel.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.