Lemez - Háromból egy - Boris: Heavy Rocks; Attention Please; New Album

  • - greff -
  • 2011. június 30.

Zene

A legtöbb zenekartól radikális húzás volna, ha egy évben három nagylemezt is megjelentetne, a vallásos animehívők táborán kívül álló nyugatiak számára a japán rockot jelenleg megtestesítő Boristól azonban egyfelől már korábban sem volt idegen a lemezhalmozás, másrészt a túlzás amúgy is vezérmotívumként kíséri a zenekar ténykedését - elég, ha a stílusok közötti gátlástalan csapongásra vagy a koncerteken bevetett mértéktelen hangerőre gondolunk.

A három friss anyag közül előzetesen a Heavy Rocks tűnt a legfontosabbnak: pontosan ilyen címen jelent meg ugyanis 2002-ben a Boris negyedik, általános közkedveltségnek örvendő lemeze, amelyen a derék japánok a korábbi komorabb doom-drone zajongást a Kyuss- vagy Fu Manchu-féle, punkosan lüktető stoner rock bűvöletében fogant, magával ragadó örvénylésre cserélte. A kilenc évvel későbbi, a cím mellett az eredeti dizájnt is megismétlő (ám narancssárga helyett ezúttal lilában pompázó) borítóba csomagolt Heavy Rocks azonban távolról sem ilyen egységes és lehengerlő. A koncepció ezúttal a klasszikus hard rock kizsákmányolása lehetett: a jellegzetesen nyers és zajos dalokban emitt egy AC/DC-riff, amott egy Black Sabbath-díszítés van kiforgatva, a nyitószámban pedig a Cult énekese, Ian Astbury vokálozik - ám ez az elképzelés egyáltalán nincs következetesen végigfuttatva a lemezen, vagy akár rendesen kibontva a számokon belül. Nagyobb probléma viszont, hogy ezen a nyilvánvalóan kiérleletlen munkán nagyjából mindegyik karakteresebb pillanatra (a Galaxians vad punk-metáljára, a Missing Pieces zajörvénybe omló pszichedelikus balladájára és a Tu, La, La melankolikus ősrock-imitációjára) három zsibbasztóan szürke tétel felel.

Az Attention Please-ről, amelynek mindegyik dala a gitáros lány édeskés hangja köré épül, bánatunkra ugyanezt lehet összegzésképpen elmondani. Egyébként teljesen máshogy szól. A lemez elején még úgy tűnik, a Boris stílusfaló lendülete ezúttal a korai shoegaze-emlékekhez sodorta a triót: a Hope című nyitószám afféle diszkréten mangásított korai Lush-slágernek mutatja magát, és igazán remek darab. Azt azonban, hogy a Boris képes-e egy teljes lemezen át is finom bódulatot okozni ezzel a váratlanul természetesnek hangzó brit-japán koktéllal, nem tudhatjuk meg: a még poposabb, pumpálós ritmusokra ültetett, elektronikával átmosott Party Boy után ugyanis a zenekar váratlanul formátlan, kábult és meglehetősen izgalommentes lebegésre vált, hogy ebből a tompa űrből azután már ne is nagyon bírjon visszakeveredni.

A japán piacra kihozott harmadik lemez ellenben hozni tudja, amivel a másik kettő adós maradt: a New Album mind a nívót, mind pedig a stiláris oldalt tekintve egységes, koncepciózus és meglehetősen bátor munka, amelyen a Boris búcsút int az ordas zúzásnak, és nagy lendülettel fellép arra a krómosan csillogó, hangos és harsány szintetizátor- és dobgéphangokkal elárasztott mozgólépcsőre, amely a j-pop poklába vezet. A másik két lemezről is vannak itt számok, természetesen jócskán hátrahúzott gitárokkal, esetenként (halld például a Jackson Headet) virtigli technóba fordítva - ezek kivétel nélkül szórakoztatóbb verziók. A hódolók egy részét okkal fogja kiakasztani, ám ettől még ebben az obszcénül poposított lemezben bőségesen van szív és fantázia - felesleges óvatoskodás volt két biztonságosabb cucc közé illeszteni.

Sargent House, 2011; Tearbridge, 2011. A Boris július 22-én a Dürer kertben lép fel.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.