Szeretlek

Kevés dologban lehettünk biztosabbak annál, mint hogy a mozgóképes magánmitológiák halmazát naponta több ezer újabb etűddel hizlaló YouTube-univerzum villanyt gyújt majd a nagyobb formákban gondolkodó profik fejében is. A Szeretlek két rendezőjének metódusa egészen hasonló ahhoz, amivel a Beastie Boys is kísérletezett már a 2006-os koncertfilmjében: a nyugat-oroszországi Rosztovban szétszórtak egy csomó kamerát fiatal arcok között, és csupán annyi feladatot adtak nekik, hogy rögzítsék bátran mindennapos szöszmötöléseiket; a tulajdonképpeni rendezést és az operatőri munkát tehát amatőrök végezték el, az ötletgazdák - Forgács Péter távoli rokonai - pedig ziláltságában is egységes egészet fabrikáltak a privát mozikból.

Az orosz lakótelepi hétköznapok a netművészet tanúsága szerint bizarr párhuzamos világot rajzolnak körül, ahol kamaszok ugranak fejest alkonyatkor a hóba tízemeletes panelek tetejéről, miközben ittas barnamedvék kismotort vezetnek lakossági technóra. A Szeretlekben azonban távolról sem ilyen színdús a helyzet. A keresetlen képeken kavaró huszonéves alsókutyák szűkebb és tágabb környezetében semmi nincs, ami a történésnek, a mozgásnak, vagyis az eleven életnek legalább az illúzióját kelthetné - egyetlen dolgot, a párkapcsolatokat leszámítva. Ám végeredményben ezen a terepen is a hiány érzékletes megragadásáig jutunk: kergetik-kergetik, de a permanensnek tetsző rosztovi késő őszben szebbet érdemlő hőseink csak nem bírják befogni azt, amit Örkény alakjai úgy neveztek egy másik világban lebegő, de a valódi poézistől szintúgy megfosztott hétköznapon, hogy a lélek melege.