A közelmúltban a nyugati rockzenében is a leértékelt áruk polcára került a szemlélet, amely a dalszerzés lényegét egyfajta szûkítésben látja úgy a forrásválasztás ("koncentráljunk a belsõ hangra!"), mint a változatosságot csak világos stílushatárokon belül engedélyezõ alkotási gyakorlat vonatkozásában. Japánban ezt már régebben sem vették annyira komolyan, amire jó példa Kawabata Makoto gitáros változó összetételû kollektívaként funkcionáló zenekara, a tizenhat éves mûködése során kisebb lemezboltnyi anyagot kitermelõ Acid Mothers Temple. Az AMT a szigetországban megszokott módon a nyugati hangzások bûvöletében él, és fõleg az 1966-80 közötti korszak izgatja: elsõsorban a pszichedélia és a krautrock, de a Gong-, Can-, 13th Floor Elevators-, Hendrix- és Blue Cheer-lemezek mellett étvágya kiterjedt az atonális kortárs zenére, az abból merítõ noise-ra, valamint kisebb mértékben a dzsesszre és az angolszász folkra is. Ezt a kavalkádot egy évvel ezelõtt mintegy strukturálisan is felmutatták az A38-on hét minielõadást bemutató estjükön, ahol kedélyesen csapongtak a sliccre és kólásüvegre hangszerelt idétlen novelty, a meditatív drone, a dzsesszes zúzás és a rockparódiák között.
Múlt szerdán viszont a konzervatívabb arcukat láthattuk egy hagyományos pszichedelikus rockkoncerten, ahol a számok java csupán kétféle mintát követett. Zakatoló középtempós dobalapokon vastag õsrocktémák terpeszkedtek mintegy erõt gyûjtve ahhoz, hogy egy-két perc után galaktikus kavargásba omolhassanak sistergõ effektekkel, kajabálással vagy épp torokénekléssel és Kawabata Makoto intenzív tremoló- és pedálhasználatra épülõ zabolátlan futamaival - ez volt az egyik. De tudtak finomabban is startolni, csilingelõ gitárokkal, beloopolt furulyával, hogy aztán újfent kilõjék magukat az ûrbe, mert hát ez volt most a fontos, az örvénylés magasan a talaj felett, ami talán még hatásosabb lett volna a bizarr humorú átvezetõ szkeccsek elhagyásával.
A38 hajó, október 19.
**** és fél
