lemez - CULTS: CULTS

  • - greff -
  • 2011. július 28.

Zene

Igaz, hogy a zeneipar radikálisan átalakult az utóbbi időben, ám ettől még nem tűntek el az olyan, szépen kézbe simuló kategóriák, mint amilyen mondjuk a "nyári lemez", és nem csak a mainstreamből, hanem azok köréből sem, akik egyelőre még a partról nézik a sodrást. Persze ki tudja, hogy a tavaly még csak a blogoszférát maga mellé állító, az első lemezét viszont mindjárt egy nagy kiadóval kihozató brooklyni duó melyik fokon is áll majd néhány hónap múlva a karrierlétrán - az viszont egészen biztos, hogy harmincperces bemutatkozásuk igazi medence mellé gyártott indie popalbum.
Igaz, hogy a zeneipar radikálisan átalakult az utóbbi idõben, ám ettõl még nem tûntek el az olyan, szépen kézbe simuló kategóriák, mint amilyen mondjuk a "nyári lemez", és nem csak a mainstreambõl, hanem azok körébõl sem, akik egyelõre még a partról nézik a sodrást. Persze ki tudja, hogy a tavaly még csak a blogoszférát maga mellé állító, az elsõ lemezét viszont mindjárt egy nagy kiadóval kihozató brooklyni duó melyik fokon is áll majd néhány hónap múlva a karrierlétrán - az viszont egészen biztos, hogy harmincperces bemutatkozásuk igazi medence mellé gyártott indie popalbum.

A bõ félórás anyag tulajdonképpen majdnem ugyanazt hozza, mint tavaly ilyenkor a Best Coast elsõ lemeze, hiszen a kiindulópontot itt is a hatvanas évek lányzenekarai jelentik - fehérek és feketék egyaránt, hiszen míg a Bumper a Shangri-Las dallamvilágát hozza játékba, addig a You Know What I Mean a Supremesét és így tovább. A különbség a hangzásban, a hangszerelésben áll, hiszen a Cults kevésbé épít gitárokra, inkább nagy kedvvel elfészkeli magát abban a szintetizátorhangokkal vibrálóvá pettyezett, rózsaszín ködös, csilingelõs neo-pszichedelikus álomvilágban, amit az Animal Collective vagy az MGMT tett egy-két éve rém népszerûvé. Ügyesen csinálják, és bár persze a legnagyobb sláger a már jól ismert Go Outside, a többi tíz dal sem sokkal marad el tõle - csak az nem dönthetõ el, hogy megromlanak-e majd vajon szeptember után.

In The Name Of/Sony, 2011

****

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”