A botladozó elektronikus ütemeken csúszkáló, szélesvásznú vonósokkal beborított, majd a végén a csodagitáros Nels Cline galaktikus szólójába kanyarodó nyitószám (Art Of Almost) egyenesen a Wilco legkiszámíthatatlanabb ezredfordulós korszakának hangulatát hozza vissza. A másik csúcspont a zenekar tradicionalistább arcát felmutató zárószám, a One Sunday Morning című alt-country ballada, amiben egy repetitív akusztikus gitártéma és Mikael Jorgensen lábujjhegyen settenkedő zongorabetéteinek segítségével képesek olyan lefegyverzően intim atmoszférát kreálni, ami tizenkét percen át is vonzó marad. E két hegycsúcs között alacsonyabb vidék terül el, de az ismét káprázatosan hangszerelt dalok többsége az amerikai rockhagyomány velejét üde popdalokba csatornázó Summerteeth elevenségéhez közelít, így a Wilco nyolcadik albuma a néhány felejthető pillanat és a vitathatatlan kuszaság ellenére is édes, napsugaras kalandként rögzül.
dBpm, 2011
