Milyen zenével maradhat komolyan vehetõ egy acsarkodó crust punk gitáros a nyugdíjkorhatár után? Hogyan oldja meg a sebes szögelést köszvényes csuklóval egy thrash metal dobos? Az élet ezen nagy kérdésein bizonyára mindenki elgondolkodott már, de talán az sem kevésbé érdekes, hogy mihez kezdenek magukkal negyven fölött a fiatalos nemtörõdömséget a 90-es években lötyögõs-röhögõs dalokba fordító alternatív héroszok. Az egykori Pavement-vezér ötödik szólólemezén két ilyen figurát is megfigyelhetünk, hiszen a produceri feladatokat ezúttal Beck Hansen vállalta magára. Az õ személyisége kevésbé tolakszik az elõtérbe, elsõ hallásra legalábbis csak a No One (Is As I Are Be) emlékeztet a Sea Change balladáira, de a csodásan rétegzett, itt-ott finoman túlvezérelt hangokkal megremegtetett, mégis alapvetõen puha és meleg analóg hangzás végeredményben ugyanazt fejezi ki, mint Malkmus új szerzeményei: egyfajta bágyadt harmóniát. Az elõzõ Jicks-album fura acid-progos gitárkitörései után egyébként most ismét a háromperces popszámoké a fõszerep. Itt-ott punkosabb elhajlások is tetten érhetõk, de inkább a 60-as évek higgadtabb pillanatai hatottak a lemezre, ám persze ezt sem kell túllihegni: a Mirror Traffic csakis magával, vagyis a nonszensz sorokat pókerarccal elõvezetõ (ezúttal az "egyetlen felülést sem tudok csinálni / a felülés annyira burzsoá" viszi a pálmát), ortopéd szerkezetû, mégis slágeres dalokat gyártó, Stephen Malkmus nevû képregényfigurával osztható, aki egyelõre a lehetõ legméltóságteljesebben oldja meg az öregedés feladatát.
Matador/Neon Music, 2011
****
