- köves -

A könyv hátoldalán Vonnegut és Tennessee Williams méltató szavai, elöl Kate Winslet és Leonardo DiCaprio összeérő orrai (rendezte: Sam Mendes): akár a nemrég bemutatott filmváltozat rendezői megnyilatkozásai, akár a kortársi elismerések felől közelítünk, rendre az derül ki, hogy Richard Yates (1926-1992) azok közé az elsülylyedt amerikai prózaírók közé tartozik, akik kivívták ugyan a szűken vett szakma nagyrabecsülését, de a fűszeresnél aligha számíthattak pozitív megkülönböztetésre A szabadság útjai (első kiadás: 1961) műfaja a házastársi veszekedős, dresszkódja a "New York-i divatáruházak vidéki alkalmi ruházata", a kiábrándulás pontos ideje pedig az ötvenes évek, mely a mű születésekor még élő anyag lehetett a szerző számára A kérdéses évtized mai szemmel színtiszta retro, a műfaj pedig erősen másnapos: hányszor, de hányszor kellett végigasszisztálni a nemrég még fess, de hasban és derékban immár megereszkedett házastársak egymást gyalázó veszekedéseit, és kitérni az alacsonyan repülő viszkispoharak elől Mindez persze aligha róható fel Yatesnek; ő időben ott volt, amikor az Amerikai Álom hulláját megtalálták a gardróbban, és tisztességgel elvégezte a helyszínelést Alapos személyleírást készített az áldozatokról, a korabeli yuppie-sorsba beletörő emberpárról, és felvette az adatait az elzsírosodással sikeresebben megbirkózó szomszédoknak, munkatársaknak is Mára mindebből a szakszerűen felfestett krétarajz maradt, és az inkább tudományosan fontos felismerés: lám, csak meglett az utolsó hiányzó láncszem is a yuppie evolúciójából Fordította Karáth Tamás Partvonal, 332 oldal, 3500 Ft ** . .

Tom Cruise halott. A film végén lőtték agyon a hadügyminisztérium hátsó udvarán, utolsó szavaival a szent Németországot éltette. Tom Cruise-t nem szokás a filmek végén kivégezni, vagy ha mégis, ott az epilógusból rendszerint az derül ki, hogy mindez csupán az ellenség megtévesztését szolgálta, és hősünk, köszöni szépen, jól van. A film, melyben Tom Cruise meghal és a stáblista lefolyását követően sem tápászkodik fel, és porolja le magát, Stauffenberg ezredesről kíván elmondani egyet s mást: - köves -

Ma mire vadászik a bácsi; (ezüst) medvére, (arany) leopárdra vagy a (közös) fonálra? Még jó, hogy az utóbbira, e nehézkes dramaturgiai négylábúra vadászik a bácsi, egy névszerzés előtt álló, jól nevelt filmkészítő (svéd kismester), és jól is teszi; szelídítgesse csak a közös tanulságon függő, sokepizódos szerkezetet, ez az út vezet a medvéhez is. Az elbeszélés e sokat bíró talapzatára boldog-boldogtalan felfér, a macskanadrágból kilógó hasú tinilányok, a szívszaggatott buszsofőr, a karból kiközösített tanárnő és a házigazdai teendőkbe kis híján belepusztuló családfő éppúgy, mint egy böfögve mulatozó férfitársaság egymást szívató hangadói.

A mérleg egyik serpenyőjében az egymás mellett lehúzott harminc év minden megszokása és egymásrautaltsága, a másikban a friss vonzalom, mely a hatvan felett járó Inge és a hetven felett is igen stramm Karl között egy egyszerű nadrágigazítási tranzakció során, ők se tudják másként magyarázni; lett, alakult. Hasonlóképpen lett, alakult a film híre is: időskori szex lesz benne, hűha, persze semmi öncélúság, hisz azt nem veszi be az art-house, de a szájhagyomány azért hamar felkapja az ilyet.

Walternek még a nyakkendője is szomorú, hát még ő maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élő tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot.

Ez is egy jó kezdőmondat: "Péntek volt és tizenharmadika." Manapság már a késelős horrorok is okosabbak - vagy legalábbis okosabbnak gondolják magukat - annál, hogy ilyen egyszerűen kiadják műfaji mibenlétüket, szerzőnk azonban vállaltan a nagy szavak embere. - köves -

Újdelhiben sok a riksás, de épül a metró, lehet, hogy nemsokára betevő nélkül marad a sok szorgos személyszállító. Mondanivalóját tekintve ennél igazabb állításra nem telik ehelyütt, hacsak az nem számít ide, hogy Indiában bizony sok a kisember, ám kevés az igazán jószívű kisember (tényleg: a szegénység önmagában még nem érdem), a gazdagok pedig még ennél is ramatyabbul állnak szívjóságból.

Ha létezik olyan kiadvány, hogy "1001 vasút, melyen utaznod kell, mielőtt meghalsz", és miért ne létezne, amikor az élet minden más szegletében (film, zene, konyhagépek) már megvalósult az elhíresült 1001-es sorrend, akkor a transzszibériai expressz nyilván díszhelyen szerepel a felsoroltak között. A hagyományos kategóriákban (hosszúság, szélesség, történelem, egzotikum) minden oka meg is van az elsőségre, egyedül tán a filmes kapcsolatok terén kellett némi kisebbrendűséget elkönyvelnie a puccos Orienttel szemben. - köves -

Na tessék, hát nem kiderült, hogy Quentin Tarantinót is anya szülte! - köves -

A rajongás, amennyiben tárgya testi épségét és éjszakai nyugalmát nem veszélyezteti, tiszteletre méltó, ámbár gyakran lenézett elfoglaltság, pedig azért, mert valaki birodalmi lépegetőnek öltözik a szabadidejében, még nem kizárt, hogy munkaórái alatt hasznot hajt a társadalomnak. Persze van élet a rajongás bevett csatornáin, a fanclubközi közlekedésen túl is: Esterházy esete az Iskola a határonnal vagy Az elveszett frigyláda fosztogatói tizenévesek által elkövetett barkácsváltozata messze túlnőtt a szűken vett rajongói körön, maguk is rajongásra ösztönző teljesítményként vonultak be a köztudatba.

A rendőröknek is lakniuk kell valahol. Ebből a kétségtelen tényből már számos izgalmas mozidarab született, és közülük nem egy állította: a New York-i rendőr, szemben például a brooklyni pékekkel vagy más céhek jeles képviselőivel, a műszak után nem olvad bele a tájba.

A név kötelez, a sztárok csemetéit például arra, hogy megírják, milyen is volt a kedves papa/mama intim megvilágításban. Jobb megfigyelő nincs is náluk, már hogy is lehetne, amikor ők már a járóka rácsai közül is kifigyelhették a munkából hazaérkező hírességet. Valóban párjukat ritkító megfigyelések ezek, hiszen viszonylag kevés filmtörténész mondhatja el magáról, hogy a későbbi szerzővel egyazon pelenkázóasztalon tartózkodott. - köves -