A név kötelez, a sztárok csemetéit például arra, hogy megírják, milyen is volt a kedves papa/mama intim megvilágításban. Jobb megfigyelő nincs is náluk, már hogy is lehetne, amikor ők már a járóka rácsai közül is kifigyelhették a munkából hazaérkező hírességet. Valóban párjukat ritkító megfigyelések ezek, hiszen viszonylag kevés filmtörténész mondhatja el magáról, hogy a későbbi szerzővel egyazon pelenkázóasztalon tartózkodott. Innen nézve végül is védhető álláspont az is, hogy a privát élményanyag közszemlére tétele tulajdonképpen a mindent tudni akaró rajongókért, azaz csakis miértünk történik.
Az apázós visszaemlékezések egyik legrémesebbikét Stephen Bogart követte el, amikor az öregéről fogalmazott írásműben úgy tologatta maga előtt a legendás papa szobrát, hogy mindeközben saját magától könnybe lábadt szemmel regélt nehéz ifjúkoráról. A Funés fiúk papaportréja körülbelül fele-fele arányban foglalkozik az elbeszélők játék mackóival és Louis de Funés arcélével, ami a fentiekhez képest ugyan nem rossz arány, de a szerény koszt csak azért ritkán szokott jólesni, mert evés közben tudjuk, hogy Afrikában éheznek. A nevelésük kapcsán sokat hangoztatott egyenlőség a két Funés könyvében szerkesztői elvvé válik: Patrick, a röntgenorvos és Olivier, a pilóta felváltva emlékezik a megboldogultra, akinél szeretetteljesebb embert, az övéivel jobban törődő apát gyermek aligha kívánhatott. Az olvasónak viszont, aki csak kevéssé részesült Louis de Funés apai nagyságából, érthető módon más természetű kívánalmai vannak. Patrick és Olivier írói négykezese is akkor szolgálná az ő érdekeit, ha a szót kérő felek legalább színleg feleselnének egymással, de a szerzők jól nevelt gyermekek, apaképüket a lehető legteljesebb egyetértés jellemzi.
Mint tudjuk, a boldog családok mind hasonlóak, és ez az irodalmi érdektelenség sújtja a Funés família mégoly hiteles leírását is. Pedig az írói kísérlet, mely hol Maigret kispolgári világának, hol Funés saját bohózatainak stílusában igyekszik elmesélni a színész és családja társadalmi felemelkedését, akár izgalmasan is elsülhetett volna, az idilli máz, a családi szövetség óvó-védő rétege azonban csak ritkán enged betekintést a gyarlóbb szintekre. Olykor persze ez is megtörténik, noha nem a szerzők akaratából: nyilván a családtörténetben főszerepet követelő Funés asszonyt is eszményi alaknak szánták a fiai, az anya és feleség lapról lapra kiteljesedő portréja azonban egy felettébb erőskezű menedzsert sejtet az odaadó élettársban. A papát azonban sikerül mindvégig szent tehénként megőrizni, akit halála után is meg kell védeni rosszakaróitól (Jean Marais például, hogy a fene essen bele, mindig rosszakat írt és mondott a színészről), a könnyű műfajt lenéző sznoboktól, de még a tanult színészektől is. A fiúk alighanem se nem védőbeszédnek, se nem sírfeliratnak szánták írásukat, ám sajnálatos módon az lett belőle: a legjobb apa, a szerető férj és a csodás kolléga színjeles bizonyítványa.
Kelly Kiadó, 232 oldal, 2980 Ft
