Ez is egy jó kezdőmondat: "Péntek volt és tizenharmadika." Manapság már a késelős horrorok is okosabbak - vagy legalábbis okosabbnak gondolják magukat - annál, hogy ilyen egyszerűen kiadják műfaji mibenlétüket, szerzőnk azonban vállaltan a nagy szavak embere. Mintha már a legelején azt mondaná: adok én nektek kemény krimit, hogy megemlegetitek. Az Angyalszív azonban, mint az ismeretes, mégsem William Hjortsberg noirban pácolt szavaival borzolta fel a kedélyeket, hanem a regény megjelenését közel egy évtizeddel (1987-ben) követő filmváltozat jóvoltából. Alan Parker filmje Mickey Rourke-kal a vesztébe tartó magánnyomozó és Robert De Niróval a rejtélyes megbízó szerepében a szórakoztatóipar lezárt fejezete: kultstátusa ismert, évfordulója tudtunkkal mostanság nincsen, kezdeni tehát nincs mit vele. Már csak azért sincs, mert maga a regény sem igényli hollywoodi utóéletének felemlegetését: köszöni szépen, megvan ő magában is, csak hagyják, hadd dőljön főhőséből a félcinikus hangnemben kiérlelt visszaemlékezés.
Mi sem egyszerűbb ennél, Harry Angelből ugyanis, aki egymaga testesíti meg a Manhattan közepén székelő Keresztút Detektív Ügynökséget, egy született ponyvanarrátor magabiztosságával törnek elő nyomozásának mind bestiálisabb, józan magánnyomozói ésszel egyre nehezebben felfogható fejleményei. Hősünk kifogyhatatlan a morbid, csakis a keménykötésű detektívtörténetek ritmusában kimondható hasonlatokból ("A felismerés olyan sokkoló volt, akár egy jéghideg beöntés"), hajlamos a karakterének tulajdonított műveltséget messze meghaladó tréfákra (a rendőrök előtt egy régi katonatársával, bizonyos Ezra Pounddal igazolja alibijét), és az ötvenes évek New Yorkjának szabatos tájleírásaira. Harry Angel a saját balsorsukról beszámoló narrátor-nyomozók egyik szép példánya, ha úgy tetszik, krimiirodalmi tömegtermék, akire megannyi egzotikus haláleseten túl még egy alattomos csattanó is várakozik, amelyet természetesen a film sem hagyott kiaknázatlanul. A klisékkel kitömött ballonkabát azonban élni akar, és ez majdhogynem sikerül is neki: jól csúszó, cinikus konferanszai az élők sorába emelik Angel figuráját, ámbár még így is nemegyszer gyanús, hogy az adekvátan gyűrött külső mögött csupán az ismert krimiírói technikák dolgoznak megfeszítve. Amenynyire hősünk érzéketlennek bizonyul a megbízatását egyre inkább beárnyékoló fekete mágia természete iránt, olyannyira otthonos az Ötödik sugárutat a Harlemmel öszszekötő aszfaltdzsungelben, mely az egyetlen létező valóság számára - az Angyalszív legfőbb tétje ennek az aszfaltbizonyosságnak a megingatása. A zenei aláfestés is eszerint alakul: az egyik oldalon még panaszos harlemi csehóbluesok, a másikon viszont már szabadban püfölt vududobok festik alá hősünk útját, de hogy milyen sorsot is szánt teremtményének az író, arra csak az utolsó oldalakon előkerülő katonai dögcédula ad egyértelmű választ.
A misztikus szál beemelésével, miként arra a fülszöveg is utal, Hjortsberg jó egy évtizeddel megelőzte a korát, azaz, mint egy igazi noirhős, rosszkor volt jó helyen. Az elismerés nélkül maradt előzés ténye persze még aligha indokolná 1978-as műve előrángatását, Harry Angel azonban nemcsak megelőzte, de túl is élte a túlvilágiakkal kacérkodó detektívek korát, és ezért már érdemes áldozni rá.
Fordította: Varró Attila. Cartaphilus, 2008, 304 oldal, 2980 Ft
