A rendõröknek is lakniuk kell valahol. Ebbõl a kétségtelen ténybõl már számos izgalmas mozidarab született, és közülük nem egy állította: a New York-i rendõr, szemben például a brooklyni pékekkel vagy más céhek jeles képviselõivel, a mûszak után nem olvad bele a tájba. Az állomány nem szóródik szét az agglomerációban, hanem otthon is öszszetart, konyhaszinten is közösséget alkot. Gavin O'Connor filmje sokat nem tesz hozzá ehhez a rendõr-lélektanilag nyilván megalapozott állításhoz, inkább csak eljátszogat az ülésrenddel: a korrupt zsaru most nem balra, hanem jobbra ül a hálaadásnapi pulykától (szintén rendõr, beépített), vele szemben Steinmann, a jó tanuló (arcán egy "nehéz az élet" üzenetû forradással), a karácsonyfa alatt pedig anyu igazoltat, a lurkók meg egymást szondáztatják. Anyu, anyu, már megint tányérsapkát kaptam! - így kiált fel a legkisebb (talán asztmás is) fájdalmasan, de hangja belevész a játékpisztolyok kattogásába. 'róla majd húsz év múlva egy másik rendõrfilmben. A felnõttek között viszont csupa nagy színész: Edward Norton már le is paktált a belsõ ügyosztállyal, amit érthetõ módon Colin Farrell nem néz jó szemmel. Emlékszik még valaki a Coplandra? Stallone, De Niro, Keitel? Nemes hagyományok, nem vitás, de nem lehet, hogy valójában egy ádáz szakszervezeti harc áll e rengeteg egyenruhát öltött, fájdalmas tekintet mögött? Ne legyen igazunk, de olyan, mintha A zsaruk becsületének azért kellett volna elkészülnie, mert a folyó túlpartján a nagycsaládos maffiózók is kijöttek nemrégiben egy vacsorázós nagyeposszal.
Az InterCom bemutatója
***
