Walternek még a nyakkendõje is szomorú, hát még õ maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élõ tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot. Magányt játszani - az ám a remek színészi feladat, és Richard Jenkins, megannyi divatos produkció másod- és harmadhegedûse él is a lehetõséggel. Rezignált emberkerülése épp annyira látványos és technikás, amennyit látványból és technikából egy függetlenségére és emberismeretére sokat adó történetmesélõs vállalkozás (szánkon a szó: embermese) elbír; Jenkins alakítása mindazonáltal oly tökéletes, hogy szinte kedvet csinál a magányhoz. Kedvcsinálás dolgában tovább is megy a produkció, és összeköti a szomorú profot egy nagy kedvvel élõ, ám az illegális bevándorlók bizonytalan sorsában osztozó fiatal páréval, akik jóhiszemûen vették birtokba a tanárember ritkán látogatott New York-i apartmanját (jó kis kégli, és még egy connecticuti ház is kijön az írói-oktatói bérbõl-fizetésbõl). Az alkotók mintha épp elegendõnek ítélték volna Jenkins himlõhelyes arcát és savanyú ábrázatát a szimmetriát szûken mérõ valóság érzékeltetéséhez, mert a szíriai-szenegáli vegyes párost már a Benetton-reklámok világából kölcsönözték. És ha már elcsúsztak, nem is adják alább a toloncház árnyékában szövõdõ barátságnál, az afrikai dobok gyógyító erejénél és a tartózkodó idõskori szerelemnél - giccs hátán giccs, és mégis nézeti magát, mert Jenkins szépen szenved (járt is érte az Oscar-jelölés), Manhattan pedig jól mutat reggeli megvilágításban.
Az Odeon bemutatója
***
