- legát -

Ezen a héten mutatják be Todd Haynes Bálványrock - Velvet Goldmine című filmjét. A rendező egy régóta halott és ma már karikatúrának tűnő irányzatnak, a glam-rocknak - ami a hetvenes évek elejét ragyogta be flitteres kosztümjeivel, kifestett sztárjaival - állított emléket huszonöt év távolságból.

Bp. XIV., Nagy Lajos király útja 143.

Így, a vége felé, a nagy összesítések idején talán nem is annyira kínos megjegyezni, hogy a hetvenes évek egyik legfontosabb popzenei előadója Bryan Ferry volt. Nem is azért, mert zenekarával, a Roxy Musickal zseniális dalokat és fantasztikus lemezeket készített, sokkal inkább, mert elsők között volt az akkori ifjú könnyűiparosok közül, aki külsejében és viselkedésében valami egészen hihetetlen dolgot képviselt: ahelyett, hogy beállt volna a hosszú hajú, idealista woodstocki kommunisták közé, elegáns volt, dekadens és arisztokrata. Ápolt és szép. A lényeg, hogy a hetvenes évek beteges narcizmusát, beképzeltségét, gőgjét David Bowie mellett Bryan Ferry emelte követendő magatartássá, sőt művészetté.

A külső jegyek alapján borítékolhatjuk, hogy a Krúdy Gyula utca 7-es számú házának felújításával a Belső-Józsefváros poszt-Tilos az Á-korszakának egy jelentős epizódja kezdődött. Könnyen lehet, hogy ez a földszintes épület, amiben jelenleg kávéház és könyvesbolt működik, olyan felkapott hely lesz hamarosan, hogy híre az égig ér. Igaz, ehhez az is kellene, hogy ismét nyár legyen, mivel a terep legizgalmasabb része egy hangulatos udvar, ami a meleg évszakban minden bizonnyal kerthelyiségként üzemel majd, addig, míg a környékbeli lakók nem kezdenek aláírásgyűjtésbe és feljelentések körmölésébe. Ez a reménytelenül távoli jövő, a vendéglátás viszont már november harmadikán beindult a Darshan Caféban.

Tavaly heten, idén hatan ugrottak a halálba a veszprémi viaduktról, többnyire lehetetlenül fiatal emberek. Nem csoda, hogy a dunántúli város idén hatvanéves jelképét sokan az öngyilkosok kultuszhelyének tartják, ami azon túl, hogy rettenetes dolog, nem éppen hízelgő egy az átlagosnál dinamikusabban fejlődő településre nézve. Nem csoda, hogy a veszprémi önkormányzat sok mindennel próbálkozik annak érdekében, hogy valamiféleképpen megállítsa ezt a borzalmas sorozatot.

Van Magyarországon néhány jelentős plakátgyűjtemény, amely úgy működik, ahogy illik: az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének plakáttára hozzáférhető, kutatható. De létezik (?) még egy jelentős plakátgyűjtemény, amely nem úgy működik, ahogy illik: nem hozzáférhető, nem kutatható. Ez a Magyar Hirdetőé.

Harmadik országos találkozójukat rendezték a Mitsubishi Klub tagjai szeptember 12-én az Óbudai-szigeten. Az ügyességi versennyel, ingyenes szervizeléssel, üdítőital-kóstolókkal, bohóctréfákkal és bográcsgulyással feldobott rendezvényre meglepően sokan voltak kíváncsiak.

Itt voltak azok az arcok, akik annak idején a rock and rollban a legbrutálisabbat képviselték: Jerry Lee Lewis, Little Richard és Chuck Berry a Kisstadionban koncertezett. Ha negyven évvel hamarabb jönnek, lehet, hogy Vámosi János karrierje is másképp alakul. Most azonban csak egy Vasas-juniális hangulatú beindulgatásra futotta, fél ház előtt. Igaz, közülük a legfiatalabb, Little Richard is az idén tölti be a hatvanhármat, hármuk összéletkora pedig 193 év. Természetesen hakni sült ki a dologból.

Egy hete írtam, hogy a norvégok továbbjutása lenne az egyik legnagyobb igazságtalanság. Az lett, de nem úgy. A brazilok ellen kamu tizenegyest kaptak, belőtték, győztek s jutottak tovább, mégsem lett világbotrány, mert azon a meccsen valami egészen elképesztőt produkáltak a terminátorok, hogy azon a nem norvégoknak is csak meghatódniuk lehetett, a skandináv robotfutball szókapcsolat pedig elvesztette az értelmét.

Ha valami emlékeztet ezen a világbajnokságon arra a merő csúfságra, amit úgy neveznek, magyar labdarúgás, az az osztrák válogatott, legalábbis ami az ötlettelenséget, a "csak ezt ússzuk meg élve" hozzáállást illeti. Azok a középpályán történő fantáziátlan megoldások, azok a sehova sem vezető támadgatások mind-mind a hazai versenyzőket juttatják eszünkbe, mégis van két rohadt fontos különbség: az egyik az erőnlét, a másik meg, hogy ezek a robotok nem roskadnak össze bekapott gól esetén, nem kezdenek el egymásra mutogatni, nem fogják a tésztára, a politikai helyzetre, az esti horrorfilmre, hanem tovább csinálják azt a lelketlen műbalhét, amiről azt hiszik, hogy labdarúgás. Eddig nekik volt igazuk, előbb Kamerun, most meg Chile ellen tudtak egyenlíteni jóval az utolsó utáni percekben, de egy pillantra se gondoljuk azt, több ez, mint mázli.

Megjelenésünk napján kezdik vetíteni a mozik a Blues Brothers 2000 című filmet. Ismét egy folytatást élvezhetünk, méghozzá olyat, amire tökéletesen passzol az először az ősember által használt frázis: "Egy legenda visszatér." Hiába, már a neandervölgyiek is bekattantak a bluesra.

Ravanellit influenza (!!!) miatt hazaküldték, a vénséges vén Bergomi a cseresorban, a hentes-mészáros vonal tehát mellőzve. Maradt a ragyogás, megannyi élő Raffaello-modell patyolatfehér mezben, akik világbajnokságot nyerni jöttek, és ezt akár komolyan is gondolhatják. Úgy tűnt, ez itt az olaszok napja, az ellenfél nem tényező. Chile válogatottja az egy szem Zamoranót (aki, valljuk meg, azért elég nagy király a Real Madridban) leszámítva, nevenincs zenészek gyülekezete.