Október 18-ig tart nyitva a Magyar Nemzeti Galériában A fordulat évei - 1947-1949 - politika, képzőművészet, építészet című kiállítás. Az ehhez kapcsolódó, hasonló című, az 1956-os Intézet által kiadott kötetben Folyamatosság és törés a plakátművészetben címmel megjelent tanulmánya egyik széljegyzetében az alábbiakat közli Bakos Katalin: "Ez az írás főként a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és részben az Országos Széchényi Könyvtár plakátgyűjteményének tanulmányozására épül. A Magyar Hirdető Archívuma különösen nagyszámú és csak ott megtalálható plakátot őriz a tárgyalt korszakból, ez kiderül az 1960-as, 1965-ös és 1986-os plakátkiállítási katalógusokból, jelenleg azonban ez a gyűjtemény hozzáférhetetlen."
Hírzárlat
Bakos Katalin művészettörténész a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) plakátgyűjteményének kiállítások szervezésével is foglalkozó muzeológusaként hosszú éveken át jó munkakapcsolatban állt a Mahir plakátarchívumának kezelőivel - egészen a cég 1994-ben lezajlott privatizációjáig, mikor is az addig szolgálatkész archivisták közölték vele, kész, bezárt a gyűjtemény. Amely azóta is hozzáférhetetlen.
Az 1947-49-es fordulat során államosított Magyar Hirdető Vállalat jogelődje 1911-ben jött létre Székesfővárosi Hirdető Vállalat néven. Ahogy az már lenni szokott, a szocializmusban Budapesten csak a Mahiré volt a pálya, a Mahir ragasztotta ki a plakátokat, tőle lehetett plakáthelyet bérelni, és a terjesztésen túl időnként rendelt is plakátot grafikusoktól, közvetített művészek és megrendelők között, s 1958 után rendszeresen megrendezte Az év legjobb plakátjai című kiállítást, ahol díjakat is osztottak. Az évek során rengeteg plakát gyűlt össze a Mahirnál - a cég által gyártatott, terjesztett darabokon kívül grafikusok által a "szakmai családi" közösbe beadott példányok is (általuk gyűjtött, illetve tervezett munkák).
A Mahir 1994-ig nyilvános és hozzáférhető gyűjteményként működő archívumának két helyiségben, Bakos Katalin elmondása szerint, viszonylag szakszerűen tárolták a plakátokat, egy adminisztrátor és egy gyűjteménykezelő foglalkozott velük, fogadta a kutatókat, adott nekik információt, bizonyos mértékig kartonokon is föl voltak dolgozva, egy részükről színes fotó is készült. Az ott dolgozók lelkesedése nyomán muzeális jelleget öltött az archívum, melyben a 20. század elejétől (sőt korábbról is) akadtak jelentős darabok, igen értékes volt a két háború közötti anyag, szép számban voltak benne a koalíciós idők plakátjai, az utána következő negyven év termése pedig még nagyobb lehetett - ám hogy pontosan mekkora anyag (volt?) ez, azt nem tudni: Bakos Katalin tudomása szerint "sose volt tételesen felmérve". Látatlanban az értéke is meghatározhatatlan. Bakos Katalin emlékezete szerint a részvénytársasággá alakult Mahir egykori vezérigazgatója, Székely Zsolt szigorúan kézben tartotta a témát, állítólag hírzárlatot rendelt el a cégnél a plakátarchívum ügyében. Mindössze annyit tudni, hogy a gyűjtemény az Üllői út 51.-ben, az egykori Kilián laktanyában volt (itt működött a cég sajtófigyelő szolgáltatása, jelenleg a Mahir Kiadói Kft. által megjelentetett Napi Magyarország szerkesztősége található itt).
A Magyar Hirdető Állami Vállalat 1992. december 15-vel alakult át MAHIR Magyar Hirdető Rt.-vé, melyet az állami vállalat általános jogutódjaként 458 millió 993 ezer Ft saját tőkével alapított az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ). A vagyonértékelést a CMS Vezetési Tanácsadó Kft. végezte. Pergel Csaba, a CMS egyik ügyvezetője elmondása szerint a plakátarchívum sem a készletek, sem az immateriális javak között nem szerepelt a könyvekben, így azt a vagyonértékelésnél nem is vették számításba. (A Mahir privatizációját nem a CMS végezte.)
Ahhoz képest viszont, hogy nem volt tétel - tehát mondhatjuk, nulla fillér ellenében került magántulajdonba -, elég nagy titok övezi mégis a gyűjteményt.
Visszahívási nehézségek
Akarja a fészkes fene, de az ember itt is Simicska Lajosba botlik, aki most az APEH élén a plakátokénál sokkal tágabb horizontokra tekint. De ez a cikk kicsit más, mint a többi, nem fantomizálódott cégek és fiktív személyek, hanem egykor legalábbis kézzelfogható plakátok körül akarna homályt oszlatni. Itt nemzeti örökségünk egy részéről van szó, ami talán patetikusan hangzik, de még Simicska Lajosnál is sokkal fontosabb.
Kedvenc adószedőnk úgy kerül ebbe a történetbe, hogy a Magyar Hirdető Rt. privatizációs pályázatán 1994-ben nyertes B-Reklám Kft. egyik tulajdonosaként 1994 júliusától a Mahir Rt. elnöke volt, s még 1998-ban is jegyezte a céget (például a Mahir CityPoster Kft. 30 millió Ft-os vagyonából idén február 23-án, cégbírósági papír szerint, 29,1 millióval részesedő Mahir Rt. képviselőjeként). A több mint 80 százalékban B-Reklám-tulajdon Mahir Rt. igazgatóságában Simicska Lajos egy ideig együtt dolgozott Gansperger Gyulával, az Állami Privatizációs és Vagyonügynökség (ÁPV Rt.) jelenlegi elnökével és Kollár K. Attilával, az MDF egykori gazdasági igazgatójával. Utóbbi, egy idei, augusztus 31-i cégbírósági irat szerint, a 2000. évet lezáró rendes közgyűlés időpontjáig tagja e testületnek, Lovas Lajos és Győri Tibor, a Mahir Rt. vezérigazgatója mellett. A Mahir CityPoster Kft. ügyvezetője egészen néhány héttel ezelőttig Hantosi Ferenc, a Szerencsejáték Rt. új vezérigazgatója volt, aki idén február 28-ig 900 ezer Ft erejéig tulajdonosa is volt a kft.-nek (részesedése akkor 450 ezer Ft-ra csökkent).
Ezeknek a komoly tisztségeket betöltő uraknak fogalmuk kellett hogy legyen a (legalábbis egy ideig) vezetésük alatt működő cég eme értékes tulajdonáról. Kollár K. Attila, aki a Zöld Vonal Kft. nevében veszi fel a telefont, arra nem tud válaszolni, hogy az évekkel ezelőtti megkeresések nyomán miért nem történt semmi a gyűjteménnyel (ezekről később lesz szó - a szerk.). A plakátarchívum megtekintésére vonatkozó kérésemre azt mondja, ebben nem tud segíteni, forduljak Győri Tiborhoz, tudomása szerint egyébként a Mahir CityPosternél van a gyűjtemény. Ennél tovább nem jutottam. Csupán annyi bizonyos, hogy Simicska, Gansperger, Hantosi és Győri uraknak van titkárnőjük, akik átvesznek üzeneteket, fölírnak kérdéseket és telefonszámokat (na jó, Gansperger Gyula a kérdés lediktálásakor külföldön járt, és az APEH-től lapzárta után üzenték, Simicska nem nyilatkozik). Nem sikerült visszahívásig eljutni Aba Béla grafikusművésznél sem, aki az ÁVÜ-tulajdonú Mahir Rt. igazgatóságának elnöke volt 1994. március 11-ig, az immár privatizált cég igazgatóságának felállásáig, amikor Tóth Béla (egykori B-Reklám Kft.-tag) lett az elnök, őt követte még 1994-ben Simicska.
Levélírási nehézségek
Hogy Simicska Lajos és Kollár K. Attila nem most, a MNcs zaklatására találta először szemben magát a Mahir plakátarchívumának ügyével, azt két levél is bizonyítja.
Egyiket 1994. november 14-i dátummal írta nekik Török András, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) helyettes államtitkára és Sümegi György főosztályvezető:
"Tisztelt Simicska Lajos és Kollár K. Attila!
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium részéről felhívom a figyelmet az ÁVÜ által az Önök tulajdonába került Mahir plakátgyűjteménnyel kapcsolatban, hogy ez az archív gyűjtemény a tervezőgrafikus szakma közös kulturális kincse, melyet a vonatkozó törvények alapján a Magyar Nemzeti Galéria védetté nyilvánít.
Kérem Önöket, hogy a plakátgyűjtemény állagának megóvása és együtt tartása mellett az átadásról gondoskodni szíveskedjenek."
A másikat 1994. november 15-i keltezéssel Molnár Kálmán grafikusművész, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tervezőgrafikus szakosztályának titkára (a Képzőművészeti Főiskola rektorhelyettese) küldte nekik:
"Tisztelt Simicska Lajos úr, Kollár K. Attila úr!
A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tervezőgrafikus szakosztálya nevében felhívjuk figyelmüket, hogy az ÁVÜ eljárása során a Mahir privatizálása a Mahir-plakátgyűjteményt is érintette. Ez az archívum a tervezőgrafikus szakma és az ország közös kincse, kulturális értéket képvisel az 1920-as évek óta. Ennek ideális közgyűjteményi elhelyezése és fenntartása nemzeti érdek.
A gyűjteményt a Magyar Nemzeti Galéria védetté nyilvánította.
Az ilyen gyűjtemények megfelelő kezelését hatályos törvények szabályozzák.
Kérjük, hogy az anyag közgyűjteménybe jutásáig az anyag leltár szerinti egyben tartásáról és megóvásáról gondoskodni szíveskedjenek.
Tisztelettel:
Molnár Kálmán szakosztálytitkár
Levelünk másolatát kapták:
- ÁVÜ Rt. felügyelőbizottság
- Művelődési Minisztérium
- Magyar Nemzeti Galéria
- Szerzői Jogvédő Hivatal"
Sem Molnár Kálmán, sem Török András nem kapott választ a levélre. De van egy ennél súlyosabb, alapvető szépséghibája is a dolognak, mégpedig az, hogy az MNG valójában nem nyilvánította védetté a Mahir plakátarchívumát. Molnár Kálmán afféle 22-es csapdája szituációként élte meg ezt: grafikus kollégáival együtt azt hitte, elég, ha az MNG kimondja a védettséget, holott nem, az akkor érvényes jogszabály szerint a tulajdonosnak kellett (volna) bejelentést tennie, jegyzékben közölnie, mije van, ha viszont - miként ez a Mahir-plakátarchívum esetében történt - ezt a tulajdonos maga nem tette meg, és másnak sem tette lehetővé a felmérést, akkor kész, nincs mit védetté nyilvánítani. "Ha nem volt meg az államnak és az új tulajdonosnak az akarata, akkor az MNG nem tehetett semmit" - magyarázza Szabó László az MNG védettségi osztályáról.
Ami azt illeti, történtek kezdeményezések az archívum közgyűjteményben való elhelyezésére is. 1993. április 30-án megállapodást kötött Bereczky Lóránt, az MNG főigazgatója, Szikossy Ferenc, a Legújabbkori Történeti Múzeum (LTM, az egykori Munkásmozgalmi Múzeum, ma a Magyar Nemzeti Múzeum [MNM] egyik osztálya) főigazgatója és egy olvashatatlan aláírású Mahir-főnök arról, hogy az MNG és az LTM szakszerű gondozás és tudományos feldolgozás céljából átvenné az archívum műtárgyait. Tízmillió forintért. Azt, hogy a Mahir-plakátarchívum ennyit ér, 1993. szeptember 1-jén, pontos felmérés híján, becslés útján határozta meg egy szakzsűri, melynek tagjai Molnár Kálmán (Szövetség), Bakos Katalin (MNG), Ihász István történész (MNM) és Orosz István grafikusművész voltak. Megállapításuk szerint "a Magyar Hirdető Rt. plakátarchívuma muzeális értékű kollekció, a magyar alkalmazott grafika pótolhatatlan dokumentumegyüttese. Egyben tartása, múzeumi feltételek közötti kezelése - őrzés, dokumentálás, közreadás stb. - alapvető értékmentési feladat." A szakzsűri támogatólag egyetértett azzal a kezdeményezéssel, amely "a tulajdonos gesztusaként az archívum közgyűjteménybe történő átadását javasolja". Még a helye is megvolt: egy Visegrádi utcai lakásba került volna, ahol egykor a Kommunisták Magyarországi Pártja működött, pártmúzeum lett belőle, amit aztán kisöpört a rendszerváltás. De végül nem kerültek ide a plakátok, mert "a Mahir nem teljesítette a szerződést a megadott határidőre, és meg sem indokolta ezt". Ez az idézet már abból a levélből való, melyet Bereczky Lóránt (MNG), Szikossy Ferenc (LTM) és Simkó Katalin (MNG) küldött Székely Zsolt Mahir-vezérigazgatónak, egyben fel is szólítva őt, hogy "mivel a plakáttörténet alkotásainak művészettörténeti aspektusú gyűjtése és feldolgozása az MNG feladatkörébe tartozik, kérjük, hogy a bejelentést intézményünk felé tegye meg. (...) Az MNG és az LTM fölajánlja, hogy lehetőségeihez mérten segítséget nyújt a hatalmas gyűjtemény szakszerű kezeléséhez és feldolgozásához."
Erre a levélre sem érkezett válasz, a Mahir visszatáncolt, ma sem tudni, miért, talán mert ráéreztek, mekkora érték van a kezükben. Székely Zsolttól akkor sem tudtak meg semmit a múzeumi emberek, most meg - hogy már nem is ő igazgatja a Mahirt - nem sikerült elérni.
Paragrafusok
A jogszabály, melyre az MNG illetékesei hivatkoztak, a művelődési miniszter 2/1965. (I.8.) sz. rendelete a muzeális emlékek védelméről szóló 1963. évi 9. törvényerejű rendelet (Tvr.) végrehajtásáról. E szerint a Tvr. "védelme alatt álló muzeális emléknek kell tekinteni minden olyan tárgyi, írásos és egyéb emléket, amely (...) képzőművészeti, iparművészeti (...) szempontból, illetőleg a gazdasági, társadalmi vagy kulturális fejlődés szempontjából kiemelkedő jelentőségű. Muzeális gyűjtemény (...) a muzeális emlékeknek olyan, egy helyen őrzött és kezelt csoportja, amely valamely egységes szempont alapján folytatott gyűjtés útján jött létre. (...) Vita esetén a művelődési és közoktatási miniszter dönt (...), hogy valamely tárgyat muzeális emléknek, illetőleg valamely gyűjteményt muzeális gyűjteménynek kell-e tekinteni." A rendelet a Tvr. védelme alatt álló muzeális emlék vagy gyűjtemény bejelentési kötelezettségének határidejét, meglehetősen rövidlátó módon, 1965. július 1-jében szabta meg. E határidőt - ha már addig nem tartották be - nehéz lett volna 1993-94-ben betartatni a bizonnyal "muzeális gyűjtemény"-nek nevezhető archívum új tulajdonosával, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a bejelentés és felmérés ne lett volna időszerű még akkor is.
Tavaly decemberben viszont született egy új, ide is vonatkozó jogszabály: az 1997. évi CXL. törvény a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről. Ez rögzíti: "Mindenkinek joga, hogy megismerhesse a kulturális örökség javait (...) a muzeális intézmények tevékenysége, a könyvtári szolgáltatások, az oktatás, a közművelődés, az ismeretterjesztés, a sajtó és a tömegtájékoztatás útján." A törvény alkalmazásában a kulturális javak többek között a következőket takarják: "az emberiség, a magyar nemzet és Magyarország népei történelmének minden kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi, írásos és egyéb (hangdokumentum vagy régészeti jelenség) bizonyítéka, valamint a művészeti alkotások", muzeális intézmény pedig "a múzeum, a közérdekű muzeális gyűjtemény és a közérdekű muzeális kiállítóhely".
E sorok írója megkockáztatja: a Mahir plakátarchívuma muzeális gyűjtemény, az ott (hol?) lévő (volt?) plakátok pedig megfelelnek a kulturális javak kritériumainak.
A törvény kimondja: "A kulturális javak megóvása mindenkinek kötelessége. (...) A kulturális javakat tudományos módszerekkel kell felkutatni, számba venni és értékelni. Az így számba vett értékek történeti adatait, leírását, illetőleg a rájuk vonatkozó forrásértékű dokumentumokat a nyilvánosság számára hozzáférhetővé kell tenni. (...) Annak érdekében, hogy a kulturális javak egyedileg és összességükben, lehetőség szerint eredeti helyükön vagy az e célra alapított intézményekben, illetőleg bárhol másutt megfelelő védelemben részesüljenek, megőrződjenek és fennmaradjanak, egyben lehetővé váljon tudományos feldolgozásuk, korszerű dokumentálásuk, valamint oktatási és közművelődési célú bemutatásuk és közreadásuk, az állami és önkormányzati szerveknek, az egyházaknak, a társadalmi és gazdasági szervezeteknek, valamint az állampolgároknak együtt kell működniük."
A fentiek értelmében, ha hinni lehet a plakátügyben járatos múzeumi szakembereknek, a Mahir Rt. mindeddig nem működött együtt, nem tette lehetővé a plakátarchívum feldolgozását, dokumentálását, bemutatását és közreadását, és maga sem végezte el ezt, nemhogy közművelődési, de még üzleti célból sem. Pedig egy plakátmúzeum, állandó és változó kiállításokkal, katalógussal, képeslap és szobaposzter méretű reprintekkel némi bevételt is hozhatna/hozhatott volna, de főleg a cégről kialakuló képnek kölcsönözhetne/kölcsönözhetett volna kedvező árnyalatot. Pillanatnyilag azonban még az sem tudható, fizikailag hol és milyen állapotban található a gyűjtemény, és mivel feltehetőleg a privatizáció előtt nem készült róla szakszerű, hiteles fölmérés, azt sem tudni, megvan-e benne mindaz, ami egykor megvolt.
Szőnyei Tamás
Párhuzamosok
Arról, hogy a Mahir plakátarchívuma hozzáférhetetlenné vált, nemcsak az állami szférába behatoló galád magántőke tehet, szerepet játszhatott itt egy adag állami - mondjuk vagyonügynökségi és minisztériumi irodákban keresendő - impotencia is. Szikossy Ferenc (Magyar Nemzeti Múzeum) elmondása szerint három védési kísérlet zajlott a 90-es évek első felében. Kettő - a Magyar Távirati Iroda (MTI) fotóarchívumáé és a Hungaroton Magyar Hanglemezkiadó Vállalat hangarchívumáé - sikerrel végződött, a harmadik, a Mahir plakátarchívumáé nem. Hogy pontosan mi volt ennek az oka, arra nem emlékszik.
Kalauz Pál, az MTI Fotó Kft. vezetője elmondta: az MTI Rt. 100 százalékos tulajdonába tartozó, 1992-ben kft.-vé alakult MTI Fotó 12 millió felvételt tartalmazó, felbecsülhetetlen értékű archívuma védett és nyilvános gyűjtemény, a felette való rendelkezés az MTI Rt. kompetenciája. Az archívum anyagából megfelelő díjazás ellenében bárki felhasználhat képeket. A szolgáltatás fejlesztése érdekében szükség lenne egy digitális katalógusra, de az MTI saját forrásból ezt nem tudja megvalósítani.
Amikor a Hungarotont 1995-ben privatizálták, az ÁVÜ kemény feltételeket szabott a tenderkiírásban: a vevőnek tudomásul kellett vennie, hogy az MKM a Hungaroton hangarchívumát "a hungarikák tekintetében védett muzeális magángyűjteménynek" tekinti, melyre az 1963. évi 9. törvényerejű rendelet szabályai érvényesek, s az ajánlattevőnek "részletes és jogilag kötelező erejű" kötelezettséget kellett vállalnia az archívum elhelyezésével, nyilvántartásával, felújításával kapcsolatban. Hollós Máté, a Hungaroton Classic vezetője elmondta, a kötelezettségeknek maradéktalanul eleget tettek (az archívum pár hónap alatt fűthető, szellőztethető, föld feletti polcrendszerrel ellátott helyiségbe került, a számítógépes katalógus egy év alatt elkészült, a tíz esztendőn keresztül évente 300 lemeznyi hanganyag felújításának feladatával két év alatt végeztek, s folytatják, amíg van mit). A Hungaroton bakelitkiadványainak CD-formában történő megjelenésében alapvető fontosságú hangarchívum a kutatók vagy esetleges rádiós megkeresések előtt nyitva áll.
A fordulat évei 1947-1949
Nekünk, későbbieknek "negyvenöt utánról" általában rongyosra vetített híradófelvételek ugranak be: repülőről pásztázza a kamera a szétbombázott Budapestet, egy ló bolyong a később Felszab térnek nevezett közterület környékén, félhomályban fürdő komor képek, parlamenti eskük, népbírósági tárgyalások, forintkibocsátás, hihetetlen tömegek előtt szónokló figurák, Petőfi, Kossuth és Sztálin mint hármasoltár. Aztán a derű: a föld azé, aki megműveli, verőfényben kézikocsizó, sorban álló vidám népség, futballisták hihetetlen gatyákban, pincérverseny. Tipikus vegyes vágott, ha akarjuk, nosztalgikus, ha akarjuk, elborzasztó. Apám azt mondta, ezek voltak a legédesebb évek, kávéházak, kupik, amerikai film, jazz, a sárkány még tanácstalan volt, az élet viszont próbált beindulni, úgy tűnt, sikerrel. Ma persze könnyű okosnak lenni. Tudjuk, hogy az a szocdem-komcsi jatt 1948-ban, amiről azt tanították, "fordulat", csupán egy régen eldőlt meccs bundagólja volt, tudunk kékcédulákról, szalámitaktikáról és így tovább. Reggelig folytathatnánk a történelmi "közhelyben járást", de valójában erről a korszakról igazán átfogó dolgozat még nem született.
Ezt próbálja pótolni az 1956-os Intézet pazar kiadványa, ami A fordulat évei 1947-1949 - politika, képzőművészet, építészet címmel jelent meg nemrégiben, tekintélyes kézikönyvformátumban, gazdagon illusztrálva, szép papíron. Talán azért csak most, mert 1989 előtt nyilvánvalóan nem volt erre lehetőség, utána pedig a figyelem teljes gőzzel 1956-ra irányult. Most viszont úgyis évforduló van, "ötvenéves a fordulat", mondhatnánk, ha nagyon, de nagyon aktualizálni akarjuk a kötet megjelenését.
Lényegtelen. Sokkal fontosabb, hogy egy roppant igényes, már-már feddhetetlen kiadvány született, és ez mindig jó dolog. Standeiszky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor és Rainer M. János szerkesztők szándéka minden bizonnyal az lehetett, hogy "látványosan" tegyék tisztába ezt az ellentmondásos korszakot, vagyis a komoly tanulmányok (a kötet szerzői a szerkeszők mellett Ripp Zoltán, Tischler János, Pető Iván, Palasik Mária, Föglein Gizella, Litván György, Péteri György, Pataki Gábor, Bakos Katalin, Bánóczi Zsuzsa, Prakfalvi Endre) mellett olyan képanyaggal hozakodjanak elő, ami "saját lábán" is megáll, ha valakinek túl száraz lenne a szöveg. Ha valakit cseppet is érdekel a dolog, szerezze meg a könyvet, ha nincs rá 4000 forintja, akkor lopjon magának.
A könyv megjelenésével egy időben, azonos címmel kiállítás is nyílt, ahol a kötet képanyagának egy részét lehet megtekinteni "élőben". Vitrin alatt hever a korabeli szavazócédula, sajtótermék, ezüst Kossuth-ötforintos. Plakátok, tervek, festmények és szobrok sorakoznak egymás után, kínosak, mosolyra fakasztók és remekművek vegyesen, a szerkesztettség teljes mellőzésével. Anna Margit, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás zseniális festményei az 1947-es Balkáni játékok, a Párttagsági könyv című szovjet film plakátját bámulják, vagy Tálos Gyula még Albert Speert is megszégyenítő tervét a "Magyar Dolgozók Országáról". A kiállított tárgyak és műtárgyak azon kívül, hogy közel azonos időben születtek, nincsenek egymással semmilyen viszonyban, s ettől az egész borzasztóan zavarossá válik. Persze ha az volt a rendezői elv, hogy "zsúfoljunk egy nagyot", szemezgessünk, poénokat lőjünk, szocreálozzunk, úgy "filmrendezősen", akkor gratulálunk, sikerült. Jó kis felszínes cucc született, mindenkinek tetsző, ám semmiről sem szóló. Viszont ha az volt a cél, hogy az "alagútba menés" folyamatát mutassa be ugyanúgy, mint a könyv, akkor ez a tárlat teljes kudarc, mivel egész egyszerűen érthetetlen, valójában miről is akar szólni.
- legát -
