Ravanellit influenza (!!!) miatt hazaküldték, a vénséges vén Bergomi a cseresorban, a hentes-mészáros vonal tehát mellőzve. Maradt a ragyogás, megannyi élő Raffaello-modell patyolatfehér mezben, akik világbajnokságot nyerni jöttek, és ezt akár komolyan is gondolhatják. Úgy tűnt, ez itt az olaszok napja, az ellenfél nem tényező. Chile válogatottja az egy szem Zamoranót (aki, valljuk meg, azért elég nagy király a Real Madridban) leszámítva, nevenincs zenészek gyülekezete.
Az olaszok ellen egészen addig csak fetrengésben utaztak, amíg a tizenvalahanyadik percben Vieri lőtt egy gólt, olyan tipikusan szépet, hogy föl sem tűnt. Itt akkor vége is lehetne, gondolhattuk. Az olaszok ráültek az eredményre, a chileiek meg bosszankodtak ezen, csupán az látszott valószínűnek, ha karácsonyig játszanák ezt a meccset, a dél-amerikaiak akkor se rúgnának gólt.
Aztán mégis.
Az első félidő negyvenkilencedik (!!!) percében Salas szétosztott néhány csörgősipkát az olasz védők között, majd ugyanezt megcsinálta a második félidő elején, simán lefejelte a nála jóval magasabb Cannavarót, és máris 2-1 volt Chile javára. Innentől kezdve minden megváltozott, jöhetett a Hajrá Chile!, mert nincs is annál jobb dolog, mint amikor az esélytelenek esélyeseket vernek. Kezdődhetett megint a fetrengés, de most már nem műbalhé volt, hanem taktika. Öt perccel a vége előttig szívatták az olaszokat, és ezt nagyon-nagyon jó volt nézni. De aztán jött Roberto Baggio, rárúgta a védő kezére a labdát, egyértelműen vétlen kezezés volt, a bíró, a rohadék persze sípolt, henc, tizenegyes.
A büntetőt Baggio most persze nem tudta fölé rúgni, mint a legutóbbi vébédöntőn. Pedig de szép lett volna!
- legát -
