Lemez
Így, a vége felé, a nagy összesítések idején talán nem is annyira kínos megjegyezni, hogy a hetvenes évek egyik legfontosabb popzenei előadója Bryan Ferry volt. Nem is azért, mert zenekarával, a Roxy Musickal zseniális dalokat és fantasztikus lemezeket készített, sokkal inkább, mert elsők között volt az akkori ifjú könnyűiparosok közül, aki külsejében és viselkedésében valami egészen hihetetlen dolgot képviselt: ahelyett, hogy beállt volna a hosszú hajú, idealista woodstocki kommunisták közé, elegáns volt, dekadens és arisztokrata. Ápolt és szép. A lényeg, hogy a hetvenes évek beteges narcizmusát, beképzeltségét, gőgjét David Bowie mellett Bryan Ferry emelte követendő magatartássá, sőt művészetté.
Csakhogy amíg Bowie állandó alakváltozásaival, meghökkentő és "egy lépéssel előrébb járó" húzásaival folyamatosan képes volt a megújulásra, Bryan Ferrynek eszébe sem jutott az ilyesmi. Rövid glam-kitérő után "találta meg önmagát" - az ábrándos tekintetű, nemzetközi playboyt, aki a harmincas évekből érkezett -, és azóta sem változott, ami nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy idén múlt 54 éves.
Viszont nem nagy, ha azt vesszük, hogy az 1987-es, Béte Noir című lemez volt Ferry utolsó, valamelyest értékelhető munkája. Azóta majdnem teljes csend van körülötte. A kilencvenes években eddig csak két jelzés érkezett (Taxi, Mamouna), kellemes, ám jelentéktelen háttérzenék. Nem véletlen, hogy ezek az albumok villámgyorsan átvándoroltak a lemezboltok "leértékelt" polcaira. Most itt az új lemez, az As Time Goes By, amiről egy dolgot biztosan el lehet mondani: teljesen más, mint amit eddig megszokhattunk Bryan Ferrytől.
Persze nem azért más, mert tizenöt feldolgozást tartalmaz. Ferry 1973 óta folyamatosan ad ki feldolgozáslemezeket, ami mostanáig annyit tett, hogy az énekes a Roxy Music különleges és teljesen egyedi hangzását húzta rá ilyen-olyan dalokra, minden szintről szinte mindenre. Huszonöt év alatt feldolgozott legalább száz dalt, Dylant, Neil Youngot, Lennont, Velvet Undergroundot, méltán elfeledett ötvenes-hatvanas évekbeli szirupokat vagy éppen countryt, balladát, gyermekdalt. Ami éppen megtetszett neki. Most azonban szó sincs saját képre formálásról, műfajok és korszakok közötti ide-oda ugrálásról. Az As Time Goes Byon kizárólag a harmincas, negyvenes évek híres és kevésbé ismert dalait hallgathatjuk, Cole Porter, Kurt Weill és mások szerzeményeit, de nem a Roxy Music modorában, nem 1999-es hangzással, hanem ugyanúgy, ahogy annak idején, bigband- vagy kombókísérettel. Sírnak a hegedűk, sikolt a klarinét, csacsog a szaxofon, Ferry pedig a korszak jellegzetes "herélt" gramofonsztár hangján nyilvánul meg.
Olyan az egész, mint valami digitálisan feljavított archív anyag. Hallgatható, kellemes, fülbemászó termék, ám nem több egy hobbialbumnál, amelyen Bryan Ferry annak a korszaknak tiszteleg, amit külsőségeiben mindig is magáénak érzett.
- legát -
Virgin, 1999
