Férfiak feketében

Dan Aykroyd, John Goodman színészek
szerző
Albert Györgyi, - sissova -, - l
publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjelenésünk napján kezdik vetíteni a mozik a Blues Brothers 2000 című filmet. Ismét egy folytatást élvezhetünk, méghozzá olyat, amire tökéletesen passzol az először az ősember által használt frázis: "Egy legenda visszatér." Hiába, már a neandervölgyiek is bekattantak a bluesra.

Magyar Narancs: El kell mondjam, hogy a Blues Brothers legendája valamiért soha nem került bele annyira a magyar köztudatba, mint önöknél. Nem tudom megmondani, pontosan miért, de biztos, hogy nem nevezhető kultuszfilmnek nálunk. Bemutatná a csapatát?

Dan Aykroyd: Tényleg csak röviden és leegyszerűsítve: mi vagyunk a jó fiúk. Nem a szó unalmas, sematikus értelmében, hanem amolyan Robin Hood-i módon. A jókért s jóért harcolunk. Küzdünk a rasszizmus ellen, utáljuk a nácikat, a fasisztákat... Establishment- és hatóságellenesek vagyunk. A szívünk a helyén van. Egyfajta keresztes háborút vívunk a nálunk szerencsétlenebbekért, és vállalunk olyan szerintünk jó ügyeket is, amit más nem vesz a vállára. Olyan anarchisták vagyunk, akik csak a közönséggel hajlandók konspirálni. Õk tehát mindig bűntársaink, vagy legalábbis cinkosaink. Ez a Blues Brothers sikerének titka.

MN: A cél az önök kis játékaiban tehát mindig szentesíti az eszközt?

DA: Igen, ha ez kimerül egy autós üldözésben, ahol hülye rendőrök akarnak elkapni minket valami semmiségért. Vagy egy kis rablás, aminek zsákmányát szétosztjuk a rászorulók között. Akkor persze. De hozzáteszem, hogy csak Isten segítségével. A mi mottónk ugyanis, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Ha pedig Istennek annyira nem tetszene, amit csinálunk, miért is hagyná. Nem igaz?

MN: A humor vagy inkább a zene segít ebben?

DA: A jó, értékes zene bármilyen üzenet legtisztább és egyértelmű hordozója. A zene hatalom, mert a szöveggel együtt érzelmileg hat a hallgatóra, és nem elsősorban intellektuálisan vagy racionálisan. A blueszenének ezenkívül egészen speciális humora, iróniája van. Bárminek a kommentálására használható, hisz´ majd mindenki kattan rá és érti. A blues már átsegített embereket rosszul sikerült házasságokon, megcsaláson, átverésen, szegénységen, nyomorúságon.

MN: Nem akarok cinikus lenni, de amikor John Belushi meghalt, akkor ön megesküdött Blues Brothers becsületszavára, hogy soha több Blues Brothers-film nem készül, nem készülhet Belushi nélkül. A mostanit nem érzi árulásnak?

DA: Higgye el, sokat vívódtam én is. Végül is 18 év telt el az első mozi óta. Másrészt pedig eszembe sem jutott volna, ennyi év után sem, ha a folytatásról nem beszélünk Johnnal, nem sokkal a halála előtt. Az utóbbi négy évben öccsével, Jimmyvel nyitottunk egy pár éjszakai klubot, ahová mi magunk lejárunk zenélni. A közönség mindig megkeresett minket a szünetben vagy a buli végén, hogy mi lesz már. Mikor jön a film folytatása? Az első gondolatom az volt, hogy Jim (James Belushi - a szerk.) játssza John szerepét, ami -így utólag - tényleg olcsó megoldás lett volna. Szerencsére Jim ezt nem is vállalta. Mindenesetre a bulik betették a darazsat a fülembe: lehet, hogy tényleg van ebben még egy sztori. De akkor már egyben biztos voltam. Johnt a filmben is tisztességgel el kell temetni. Nélküle kell tovább folytatódjon a sztori, mint ahogy az élet is. Két éve lett kész a mostani film forgatókönyve.

MN: A zenéről már beszéltünk. Milyen fajta humor a Blues Brothersé?

DA: Én kanadai vagyok, tehát attól kezdve, hogy ´75-ben átjöttem New Yorkba, két típusú humorból építkezem. Az angol színházból az abszurd humort hoztam magammal, kanadaiként pedig azt a maró gúnyt, amivel az amerikai belpolitikát és közéletet illettük mindig is. És ezt a két vonalat vezeti tovább a Blues Brothers is. Rajongóink örömére, ellenfeleink legnagyobb bánatára.

MN: Általában hisz a folytatásokban? A remake-ekben, a 2-kben?

John Goodman: Ezen még nem gondolkodtam, de nem hiszem, hogy lenne róla filozófiám, koncepcióm. Konkrétumokat lehetne mondani, mint például a legjobb film, amit valaha láttam,
az A keresztapa második része volt. Vagy működik valami, vagy nem.

MN: És mitől működik, mitől működhet egy folytatás?

JG: Ha erre a kérdésre válaszolni tudnék, akkor a világ leggazdagabb és legkeresettebb producere lennék. És akkor azt is megtehetném, hogy nemet mondjak olyan interjúkra, amelyek a film eladását szolgálják. Egyáltalán: nemet mondhatnék minden interjúra, mert nem tudok, nem szeretek és igazság szerint nem is akarok beszélni a munkámról. Csinálni szeretem. De ebben a pillanatban arról sincs fogalmam, hogy működik-e a Blues Brothers 2000, és ha igen, mitől.

MN: Önnek személyesen működik? Megeszi?

JG: Miután a film készen van, és már vetítik, nem tudok rajta változtatni. Tehát édes mindegy. Amúgy meg: igen. Végül is az alapkoncepció ugyanaz. Szeretnivaló csirkefogók kerülnek ugyanolyan pácba, a megfelelő zenei körítéssel tálalva. Aki ezt elrontja, el tudja rontani, kerülje el a film környékét is.

MN: Azt mondják, bármit megtett volna, hogy benne lehessen a moziban.

JG: Ez így igaz. Megtanultam volna akár teherautót is vezetni, vagy kávéfőzőgépet kezelni. Életemben nem főztem még kávét. Nem is a film vagy a sztori izgatott annyira, mint a zene, a zenei környezet, amiben felnőttem. Azt tartottam ajándéknak a sorstól, hogy olyan legendákkal, mint James Brown vagy Ms. Franklin együtt muzsikálhattam.

MN: Amúgy bevett szokás önöknél, hogy ha valaki egy szerepre ácsingózik, felveszi a telefont, és felhívja a producert, a rendezőt vagy bárkit, aki a kérdésben dönt, hogy "kérem szépen..."? Vagyis lehet szerepet kérni?

JG: Ez attól függ, hogy az ember mennyire akarja. Mennyire fontos neki. Mindenki ismeri Meryl Streep történetét, aki, amikor el akarta játszani a Sophie választása címszerepét, valósággal levetette magát a rendező küszöbére, és úgy könyörgött. De ez a ritkábbik eset. Nekem Dan Aykroyd elsősorban a barátom, és nem a film társproducere. Tehát egész nyugodtam felhívhattam, és ma már nem bánom, hogy megtettem. Néma gyereknek, ugye.

MN: Az sem nyomasztotta, hogy a legendás John Belushi helyett kell beszállnia a bandába?

JG: Nem, mert én nem helyette vagyok, hanem utána. John Belushi örök. Pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Nem is vállaltam volna a filmet, ha nincs benne a sztoriban, hogy ő sajnos meghalt, míg Elwood börtönben volt. Én tehát szerepem szerint boldog vagyok, hogy fogadott bluesfivérként bevesznek a csapatba.

MN: A legtöbb bajuk a chicagói orosz maffiával volt. Az ellenfelek, hogy úgy mondjam, nyilván az amerikai városi folklór részei ma már, ha jassznyelvüket, utalásaikat használják a filmben, és ezt mindenki érti.

JG: Az orosz maffia a legkegyetlenebbnek számít az Egyesült Államokban. Különösen az északi és keleti városokban ütöttek tanyát. New York, Chicago tele van velük. Nézze, ők is csak megélni szeretnének. Amúgy meg színesítik a palettát.

MN: Szakmailag vagy érzelmileg jelent önnek különbséget, ha a Coen fivérekkel forgat, vagy ha "csak" marháskodik a Flintstone családban vagy a Blues Brothersben?

JG: Minden stílus kérdése. Ha az ember kontextuson belül, stíluson belül tud maradni, végül is ugyanazt a szövegmennyiséget kell bevágnia szerepenként. Ez munka. Ez az én munkám. Ahhoz pedig, hogy ki hova teszi le a kamerát, vagy a pofámat hogy világítja be: semmi közöm. Az én pofámon amúgy sincs az a világítás, ami segítene. Erre mondják, hogy nem azért szeretnek.

Albert Györgyi

Film

Blues Brothers 2000

A Blues Brothers rhythm and blues- és rock and roll-kultuszfilm. John Landis, a hollywoody futárból lett rendező, John Belushi és Dan Aykroyd főszereplők és kultúrikonok, valamint a zene tették azzá, ami. Tizennyolc éve nincs nyugta tőle a videótékásoknak. Pontosan ennyi idővel később, most megszületett a Blues Brothers 2000, amely folytatná a történetet, emléket állít a halottaknak, újra jó benne a zene, de feleannyira sem jó komédia, mint a párja. Így van ez a túl hosszú pihenés utáni nosztalgiakoncertekkel is.

Elwood (Dan Aykroyd) egyedül tért vissza a börtönből, ráadásul gyámja sincs már. A korszakalkotó fekete zakó, kalap és napszemüveg viszont nagyon előnyös neki, mert nem lehet észrevenni, hogy öregedett volna, így a tízéves árvát is hozzá lehet passzítani imidzsben. Mi is lenne az első gondolata, mint a film alapvetése, azaz újraalakítani az életét jelentő Blues Brothers zenekart, feltámasztani az énekes halottat. Ezúttal ez az egyetlen misszió, és nem is lesz tőle izgalmas a film. Persze számos ismerős elem van benne, amely mindenkiben felélénkítheti a vágyat, hogy újra nézze az előző filmet. Leginkább a klasszikus musicalszerű dalbetétek Aretha Franklin, James Brown, Frank Oz, Steve Lawrence, Eric Clapton, B. B. King, Isaac Hayes, Bo Didley, Dr. John, Erykah Badu, Lou Rawls, Travis Tritt, Johnny Lang, Grover Washington, Jr., Steve Winwood, Wilson Pickett és Junior Wells mint ismerős hangok és arcok vonzanak, persze biztos egy csomó mindenkit kifelejtettem. Régi és új zenei ötletek, de a szcénák nagyon hasonlók az eredeti változathoz, ami a biztosítéka annak, hogy valamikor legyen még egy jó kis Broadway-musical Blues Brothers 2001 címmel.

A történet sekély, a nagy gegjelenetek is öregesek, többnyire ellaposodnak menet közben. Elwood szabadulás után visszatér az árvaotthonba, megkapja a magáét a kissé megroggyant Stigmata nővértől nádpálcával, és megtudja, hogy azért van kilátás új családra is. Hóna alá kapva egy új árvát mint a saját alteregóját, aki mellesleg profi zsebtolvaj, megkeresi balkézről sikeredett testvérét, Illinois fekete rendőrfőnökét, hogy rábeszélje a zenélésre. El lehet képzelni. Aztán kezdetét veszi a rendőrség elől való zenés menekülés, a zenekar újraalakítása, a show-betétek, az útnyűvés, és lassan előáll a négy ember feketében, a zenekar. A cél a fennmaradás. A neonáci marginális elemeket ezúttal a szubkulturális orosz maffia és egy fehérterrorista csoport helyettesíti, korántsem humoros riposztokkal.

A komédia csak helyenként színvonalas, Elwood dumái például időnként ütősek, meg a hangja is, plusz benne van a filmtörténet legnagyobb karambolsorozata, amit négy napig vettek fel, és hónapokig készítettek elő azért a két pörgős percért. Szóval még mindig úgy tűnik, hogy van benne szív és lélek, de sajnos ez kevés ahhoz, hogy újabb amerikai klasszikus szülessen. Életérzést klónozni nem lehet. Erre a filmre tizennyolc év múlva már senki sem fog emlékezni. Egy dolog viszont nagyon pozitív. Most már tudni, mennyire jó az eredeti. Irány a videótéka!

- sissova -

Blues Brothers 2000, színes, feliratos, amerikai zenés film; rendezte: John Landis; írta: Dan Aykroyd és John Landis; fényképezte: David Herrington; zene: Paul Shaffer; szereplők: Dan Aykroyd, John Goodman, Joe Morton, J. Evan Bonifant, Kathleen Freeman; a UIP-Duna Film bemutatója

Vissza a döggel!

Blues Brothers, az a rongyos régi

A nyolcvanas évek elején eltűnt a zenéből a dög, a rockot bedarálta Los Angeles, és olyan dolgok váltak mértékadóvá, mint a Toto, a Cars vagy éppen David Lee Roth, hogy az olyan gizda kis férgekről, mint például Nik Kershaw, ne is beszéljünk. Ennél már nem lehet rosszabb, gondolhatták sokan, pedig ma már tudjuk, lehet, de itt még nem tartunk. A Blues Brothersnek, ha volt "üzenete", akkor éppen az volt, hogy vissza a döggel, ha másképp nem megy, akkor sok-sok mókával és kacagással, és ez, noha nem változtatta meg a közízlést, nagyon bejött.

Adott két faszi, egy zömök meg egy hosszú, Stan és Pan napszemüvegben, teljesen hülyék, de muzsikusok, akiknek dalból van a lelkük, akik úgy mentek ki a divatból, hogy be se jöttek. Ritmusérzékük mellett csak egyvalamijük van, hatalmas szívük, akkora, mint Amerika. Ezek ketten kerülnek idiótábbnál idiótább helyzetekbe, természetesen road-movie változatban. Emellett még ott a zene, ami annak ellenére, hogy ezeréves rhythm and blues, egyszerűen lenyűgöző. Körülbelül ennyi kellett ahhoz, hogy a Blues Brothersből alapfilm legyen, védjegy, embléma, klasszikus vígjáték, a szimplán gecizős, Leslie Nielsen-es, Jim Carrey-s komédiák előtti utolsó nagy mulatság, amibe tizennyolc év elteltével sem lehet belekötni.

És mivel a zömök Blues testvér, John Belushi nem sokkal a film után túladagolta magát, még culttá is lett a dolog. Nem csoda, hogy ilyen sokáig nem mertek hozzányúlni.

- legát -

szerző
Albert Györgyi, - sissova -, - l
publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...