Egy hete írtam, hogy a norvégok továbbjutása lenne az egyik legnagyobb igazságtalanság. Az lett, de nem úgy. A brazilok ellen kamu tizenegyest kaptak, belőtték, győztek s jutottak tovább, mégsem lett világbotrány, mert azon a meccsen valami egészen elképesztőt produkáltak a terminátorok, hogy azon a nem norvégoknak is csak meghatódniuk lehetett, a skandináv robotfutball szókapcsolat pedig elvesztette az értelmét.
A nyolcaddöntőben az olaszokkal kellett volna hasonlóképpen eljárniuk, ami ismerve a brazilok elleni mutatványt, nem is tűnt annyira lehetetlennek.
Tizennyolc percig.
Akkor a Szőke András-kinézetű Di Biagio Vierit indította, aki persze napi rendes gólját. Hiába roboltak előtte is, utána is a norvégok derekasan az olasz tizenhatos előtt, hiába tették istenné Pagliuccát, egyértelmű volt, ha mégis kiegyenlítenének, Vieri azonnal rúgna nekik még egyet.
A lassan, de biztosan tömény unalomba forduló meccsnek magyar vonatkozása is volt, Vágner László tartalék-játékvezetőként debütálhatott, hercigen mutogathatta a cseretáblát meg a hosszabbítást jelző világítós hármast.
Valljuk meg, profin csinálta.
Mint ahogy az olaszok is az eredményre ülést. A norvégokat meg őrizzük meg emlékezetünkben, úgysem lesz soha többet ennyire játékos csapatuk.
- legát -
