Bálvány(r)ock - Velvet Goldmine
Úgy 1970 táján bebizonyosodott, a hatvanas évek nagy összeborulásai, a hatalmas közösségi érzések szart se érnek. A hippimaskara semmivel sem rejt érzőbb szívet, mint valami egyenruha, és az igét hirdető bálványok sem annyira hülyék, hogy a percek alatt összeszedett millióikat a nép közé szórják. Hiába üvöltötték a színpadról hatalmas elánnal, "Figyelem, srácok! Mi itt fönt ugyanolyanok vagyunk, mint ti ott lent", hiába jöttek azzal, hogy "come together", már régen nem erről szólt a dolog: a közönség arctalan masszává, piaci tényezővé vált, a sztárokat bedarálta a szórakoztatóipar. Amikor John Lennon virágmintásra festette a Rolls-Royce-át, vajon komolyan gondolta, hogy így azonosul a Woodstockban dagonyázó tömeggel?
A glam-rock megjelenése a hetvenes évek elején tulajdonképpen az igazság pillanata volt, visszatérés a kendőzetlen hollywoodi sztárkultuszhoz, a mesterkéltséghez, a távolságtartáshoz. Az újak már nem azért vettek a kezükbe gitárt, hogy forradalmat robbantsanak ki, miközben "őrzik a békét, és dalolnak velünk", nem a világot akarták megváltani, csupán istenek akartak lenni, földöntúli lények, akik előtt leborul a nép. A glam-rock éppen attól vált őszintévé és hitelessé, hogy nem kamuzott: kizárólag az önzésről, az egóról szólt, szétbombázta a "Közös Nagy Élmény" hazug illúzióját, megmutatta, hogy a közönséget nem az üzenet, hanem külsőségek, nem a zene, hanem az előadó érdekli: a szép, fiatal, gazdag és megközelíthetetlen Rock And Roll Sztár, a poszterhős, a bálvány, akinek annyi kokain van a kamrájában, mint nagycsaládosoknál a mosópor, aki nyíltan vállalja, hogy a fiúkat ugyanúgy szereti, mint a lányokat.
Ennek fényében nem csoda, hogy a hazai közönség számára, ha van fehér folt a rock and roll történetében, akkor az éppen a glam. A rádióban csupán a partvonalhoz tartozó Sweet együttest nyomatták, úgyhogy a korabeli fiatal magyarok legfeljebb Kóbor János jelmezeiből következtethettek arra, hogy a hajpánt meg a kockás ing kiment a divatból. A műfaj legfontosabb előadói, David Bowie, a Queen vagy a Roxy Music viszont csak akkor váltak ismertté széles e hazában, amikor már átlépték árnyékukat, saját arcukat adták produkcióikhoz, és szemétbe dobták a magas sarkú csizmát. Igaz, a nyolcvanas évek végén két fontos glam-filmet, David Bowie Ziggy Stardust koncertjét és a Rocky Horror Picture Show-t is bemutatták, de mindkettő hatalmasat bukott. Tizenöt év késéssel elavultnak, érdektelennek tűntek.
Todd Haynes amerikai rendező filmje, a Bálványrock - Velvet Goldmine világviszonylatban az első komolyabb glam-retró mozi, friss darab azonban, tavaly mutatták be, mégis kérdéses, hogy nálunk néhány ínyencen kívül bárki is értékelni tudná. Van egy soványka történet, mely szerint 1974-ben Brian Slade-et, az egyes számú glam-ikont koncert közben lelövik, ám kiderül, hogy a merénylet csupán reklámfogás volt. Ezt követően Slade eltűnik a süllyesztőben, mivel a rajongók nem tudják megbocsátani ezt a húzását. Tíz évvel később egy nagy amerikai lap angol munkatársát, Arthurt, aki annak idején pubiként Slade-bálványimádó volt, megbízzák, hogy az álmerénylet tizedik évfordulójára nyomozza már ki, mit lett Slade-del. Arthur nyomozni kezd, és eközben természetesen megelevenedik a hetvenes évek eleji londoni glam-színtér. A film végére csattanó is jut, elég hétköznapi, de azért nem árulom el. Különben meg lényegtelen. Haynes számára a sztorinál sokkal fontosabb volt, hogy reprodukálja a korabeli hangulatot, nosztalgiázzon egy keveset, zenéljen sokat, és két órán keresztül folyamatosan utaljon bizonyos személyekre, bizonyos filmekre, bizonyos eseményekre. Leginkább David Bowie és Iggy Pop állítólagos szerelmi kapcsolatára, amit sikerült is egy olyasfajta melodrámává formálnia, hogy némely operettlibrettista is megirigyelhetné. A film láttán a homofób Iggy-rajongó kemény mag minden bizonnyal nagyon hülyén fogja érezni magát, de Bowie-nak (akitől Haynes nemcsak a film címét, de Slade alakját is kölcsönözte) sem lehetett ínyére a dolog, mivel megtiltotta, hogy dalait felhasználják. Így aztán többek között a Roxy Music, Brian Eno, Lou Reed, a New York Dolls és a T. Rex cuccai hallhatók eredetiben és feldolgozva, sokszor koncertképekkel vagy klipekkel is megerősítve. Magasan ezek a legerősebb pillanatai a filmnek, különösen, amikor a Placebo játssza a T. Rex 20th Century Boy című dalát. A zene előtérbe helyezése (vagyis a koncertrészletek) nélkül azonban a Velvet Goldmine nem több, mint egy roppant profin elkészített, színes kirakós játék, afféle áldokumentumfilm, amiben a néző elgondolkodhat azon, hogy ki kicsoda, vagy inkább ki kicsoda akar lenni, mivel az igazi és a fantáziaszülte figurák éppúgy összemosódnak, mint az akkori valóságban.
Sajnos ezzel a játékkal a magyar közönség java része a már említett információhiány miatt nem tud mit kezdeni, úgyhogy marad a röhögés a papagájnak öltözött vézna csákókon, akik ráadásul buzik, vagy ha nem azok, akkor úgy néznek ki, mintha azok lennének, és akikről azt próbálják most bemesélni, hogy huszonöt éve ők voltak a legnagyobb királyok.
Egyébként tényleg röhejes a film, különösen ott, ahol nem akar az lenni, de ettől függetlenül tökéletes reprodukció.
- legát -
Bálványrock - Velvet Goldmine; színes, feliratos, angol-amerikai zenés film, 1998, 120 perc; rendezte: Tod Haynes; fényképezte: Maryse Alberti; szereplők: Ewan McGregor, Jonathan Rhys Meyers, Tony Colette; a Budapest Film bemutatója
