- minek -

A leedsi Submotion Orchestra 2009 óta létező, héttagú élő zenekar – fontos ezt hangsúlyozni, mert első hallgatásra akár olyan gondolatunk is támadhat, hogy mindez csak egy ügyes kezű stúdiómágus/producer műve.

Dean Bluntot leginkább az Inga ­Cope­landdel közös, 2009 és 2012 között aktív Hype Williams-duóból ismerte meg a zenerajongó publikum.

A tribute-albumok sorsa gyakran szomorú: rendre a közönség fikázása kíséri őket, megállapítva, hogy a feldolgozott előadó holtában is jobb utódainál, azután elvesznek az idő tengerében, s hamarosan senki sem emlékszik rájuk. A Ralph Sall produceri irányításával felvett The Art Of McCartney című monumentális gyűjtemény sorsa alighanem más lesz, leginkább annak köszönhetően, hogy az amúgy is szupersztár közreműködőknek volt idejük és türelmük molyolni az anyagon.

Christopher Clark féltett kincs a Warp kiadó portfóliójában: egy kivételes kompozíciós érzékű, a hangokkal és hangulatokkal mesterien bánó, albumnyi méretekben is gondolkodni képes elektronikus zenekészítőről beszélünk, akinek kreatív keze alatt új értelmet nyer a house-, a techno- és az am­bienthagyomány (most szombaton ezt a frissen nyíló Tesla klubban bizonyítja majd).

Az Einstürzende még a nyolcvanas években került jól kiérdemelt kultstátuszba – ehhez képest ma is aktívak, ráadásul értelme és jelentősége is van annak, amit csinálnak.

A rock- és popzene témáit tekintve közismerten mindenevő, lehetőségeihez mérten trendérzékeny, ihletett pillanataiban pedig akár fókuszálni is képes a zenerajongó publikum érdeklődését. A környezeti témák, bolygónk, az élővilág és benne az emberiség sorsa iránti aggodalom is kellő muníciót szolgáltatott a dalszerzéshez – ebből a termésből nyújtunk át olvasóinknak egy nyilván nem hiánytalan, de szándékaink szerint harmonikusan elrendezett csokrot.

A szokásos őszi Electronic Beats idén a debütálásokról és a hamisítatlan élő produkciókról szólt, rá­adásul az este folyamán – egymástól részben függetlenül – három Blake is főszerephez jutott. A fel­lépők szinte kivétel nélkül először játszottak hazánkban: ez ugyanúgy elmondható a programot futólag nyitó – amúgy kedves, néha kifejezetten izgalmas – belga fiú-lány duóról, a Joy Wellboyról, mint a brit Zoot Womanről.

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

Már a felvezetés is erős: Pharmakon (civilben Margaret Chardier néven kellemes szöszke jelenség) vagy fél órát bolyong tébolyult boszorkaként a nézőtéren, fenyegetően kántál, s közben a hömpölygő, sötét elektronikus massza felkészít a rá következő órákra is.