- minek -

A szokásos őszi Electronic Beats idén a debütálásokról és a hamisítatlan élő produkciókról szólt, rá­adásul az este folyamán – egymástól részben függetlenül – három Blake is főszerephez jutott. A fel­lépők szinte kivétel nélkül először játszottak hazánkban: ez ugyanúgy elmondható a programot futólag nyitó – amúgy kedves, néha kifejezetten izgalmas – belga fiú-lány duóról, a Joy Wellboyról, mint a brit Zoot Womanről.

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

Már a felvezetés is erős: Pharmakon (civilben Margaret Chardier néven kellemes szöszke jelenség) vagy fél órát bolyong tébolyult boszorkaként a nézőtéren, fenyegetően kántál, s közben a hömpölygő, sötét elektronikus massza felkészít a rá következő órákra is.

A McFerrin név alighanem ismerős lehet minden zenebolond számára: való igaz, Taylor az improvizációkban erős vokális dzsesszfenomén Bobby fia (és most mindkettejük érdekében felejtsük el a Don’t Worry Be Happyt!). Taylor azonban saját jogán is módfelett tehetséges, sokoldalú muzsikus és zeneszerző, aki Flying Lotus Brainfeeder nevű kiadójánál bontogathatja szárnyait.

A Big Pink pályafutása úgy kezdődött, mint valami csoda: már az első, 2008–2009-es maxijaik nyomán szinte beteljesült ígéretként beszéltek róluk, és e kultstátuszt csak még jobban megalapozta 2009-es bemutatkozó lemezük (a Brief History Of Love) a patinás 4AD kiadónál.

Kihagyhatatlan ajánlataink az érzéki basszusok, a mesteri hangminták és a tört ritmusok rajongóinak.

David Portner az Animal Collective beltagja, mindenese, ezer hangszeren játszó zenésze és emblematikus (elsőre kétségtelenül kissé idegborzoló) énekhangja, akit csak Avey Tare néven ismer a világ.

Minden évben kihirdethetnék a virtuális versenyt a nyár legálomszerűbben felhőtlen hangulatú albuma címéért - és ebben az évben szinte biztosan a Philadelphiából induló (mára tagságát tekintve is teljesen nemzetközi) A Sunny Day In Glasgow nyerné, minimum fejhosszal.

A fesztivál egyik legjobban várt „koncertje” olyan volt, mint amikor bekapcsolod a tévét, hogy megnézd mondjuk a spanyol szuperkupát, de valamiért egy NB I-es meccsel kell beérned. Láttuk a Mount Kimbie-t is, az legalább jó volt.