Pedig az alkotóközösség már jó három éve felbomlott, s a felek azóta saját útjukat járják: Blunt 2013-ban egy ígéretes albummal (Redeemer) jelezte, mennyire elkötelezett a hagyományos (éneklős, lírai) dalforma iránt – popzenei ambíciói pedig több mint figyelemre méltóak. Az is árulkodó, hogy az új, kissé megtévesztő címhez illően szénfekete borítójú albumának röpke nyitószáma, a Lush rögtön a Big Star For You-ját mintázza: e keserédes, a borús gondolatokat sokszor csilingelő, álomszerűen szép melódiákba csomagoló attitűd uralja a lemez nagy részét.
Blunt néha száraznak és lakonikusnak hangzó orgánumát kifejezetten izgalmasan egészíti ki állandó alkotótársáé, Joanne Robertsoné, aki nemcsak hangjával, de gitárjátékával is sokat tesz hozzá az album amúgy is gazdag textúrájához. S ha valamiben óriási tehetséget mutat Blunt, az éppen a saját zenei lelemények és a másoktól kölcsönzött futamok, loopok harmonikus ötvözése – példaértékű, ahogy a 100 című remekben összeolvad a Pastelstől kölcsönzött hangminta Robertson csilingelő gitárjátékával és törékeny hangjával, no és Blunt dörmögésével. Az emlékezetes duetteket (mint a Molly és az Aquafina) hosszú, majdnem epikus szerzemények követik – köztük a szűk negyedórás, lassú sodrású, megint csak Robertson vokáljára – és fúvósmintákra – építő Forever, vagy a klasszikus, nyolcvanas évekbeli 4AD-előadók zenéit idéző X.
A lemez végén direktebben az elektronikus (tánc)zenei örökségből származó kezdemények (mint a kissé beteg Country) és dub/hiphop/posztpunk kevercsek (Mersh, Grade) varrják el az idáig legjobb Blunt-album szálait.
Rough Trade/Neon Music, 2014
