Lemez

Heten, de nem gonoszok

Submotion Orchestra: Alium

  • - minek -
  • 2015. március 13.

Zene

A leedsi Submotion Orchestra 2009 óta létező, héttagú élő zenekar – fontos ezt hangsúlyozni, mert első hallgatásra akár olyan gondolatunk is támadhat, hogy mindez csak egy ügyes kezű stúdiómágus/producer műve.

Nos, ez az agy persze nem is hiányzik a produkció mögül: ő volna Dom Howard, aki korábban többek között Ruckspin néven, majd az Author duó tagjaként remek dubstep/poszt-dubstep/bass music típusú zenék sorát készítette el – s mellesleg az ő festménye díszíti a lemezborítót. A vázolt stíluscsokor némileg közelebb is visz a Submotion Orchestra zenéjének megragadásához, ugyanakkor némileg félrevezető, elvégre korántsem egy dubstep big bandről van szó: a tagok korábban a dzsessz, a soul, a dub vagy a grime felől közelítő zenekarok oszlopaiként már kellő zenei nyitottságot mutattak, együttes játékuk pedig olyan jóízűen egyesít magába stílusokat és hatásokat, hogy fölösleges folyton a zenekarvezető lemeztáskájába sandítani. Már első két nagylemezük (Finest Hour, Fragments) is egy érett, eleven, energiától duzzadó zenekart mutatott, ezzel a harmadik zeneanyaggal pedig, ha lehet, egy öles lépéssel még továbbmentek a majdnem tökéletes (no és persze igényes) popszerűség felé vezető hosszú úton.

A walesi magányban, pingpongozás közben megírt, majd Brightonban rögzített album egy hamisítatlan kilencvenes évek reminiszcenciával indul – s a későbbiek során is érezhető, mennyire inspirálták őket a jó két évtizedes trip hop-, elektropop­zenék, amelyekhez újabb keletű, basszusnehéz ritmikákat társítanak. A Time Will Wait, a lemezen hallható első igazi dal ebből a szempontból példaértékű: a mind dallamvezetésében, mind szövegében vastagon érzéki vokál – Ruby Wood, a zenekar finoman fátyolos hangú énekesnője tolmácsolásában – összesimul a bass dropban gazdag vastag ütemekkel és az elegáns hangszer­futamokkal (a trombita jelenléte az egész albumon hangsúlyos). A City Lights szinte már egy garage-ba oltott Saint Etienne-dal – s amúgy is feltűnő, hogy az érzelmességet is rafináltan tálalják a gondosan kiporciózott kompozíciók. A hol a modern soul/r&b (Rust), hol a drámai, lustán általában filmzenésnek hívott hangulatok (Bring Back The Wolf), esetleg a fúziós kamaradzsessz (The Hounds) vagy a telivér modern pop (lásd a hibátlan dubstep-soulos Trust/Lust esetét) felé hajló dalokat a Ruckspin által odapakolt vaskos, mégis gusztusos ütemek és a hangszerelés nagyvonalúsága tartja egyben. A lemezidő előrehaladtával talán egy kis meglepetést, rendhagyó hangokat, a hangulatból és a (tánc)zenei konvenciókból való kizökkentést, merészebb instrumentális-elektronikus átkötéseket szeretnénk hallani, de Submotionék a nagypályára kerülve rutinosan tartják az eredményt az utolsó másodpercig.

 

Counter/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.