Nos, ez az agy persze nem is hiányzik a produkció mögül: ő volna Dom Howard, aki korábban többek között Ruckspin néven, majd az Author duó tagjaként remek dubstep/poszt-dubstep/bass music típusú zenék sorát készítette el – s mellesleg az ő festménye díszíti a lemezborítót. A vázolt stíluscsokor némileg közelebb is visz a Submotion Orchestra zenéjének megragadásához, ugyanakkor némileg félrevezető, elvégre korántsem egy dubstep big bandről van szó: a tagok korábban a dzsessz, a soul, a dub vagy a grime felől közelítő zenekarok oszlopaiként már kellő zenei nyitottságot mutattak, együttes játékuk pedig olyan jóízűen egyesít magába stílusokat és hatásokat, hogy fölösleges folyton a zenekarvezető lemeztáskájába sandítani. Már első két nagylemezük (Finest Hour, Fragments) is egy érett, eleven, energiától duzzadó zenekart mutatott, ezzel a harmadik zeneanyaggal pedig, ha lehet, egy öles lépéssel még továbbmentek a majdnem tökéletes (no és persze igényes) popszerűség felé vezető hosszú úton.
A walesi magányban, pingpongozás közben megírt, majd Brightonban rögzített album egy hamisítatlan kilencvenes évek reminiszcenciával indul – s a későbbiek során is érezhető, mennyire inspirálták őket a jó két évtizedes trip hop-, elektropopzenék, amelyekhez újabb keletű, basszusnehéz ritmikákat társítanak. A Time Will Wait, a lemezen hallható első igazi dal ebből a szempontból példaértékű: a mind dallamvezetésében, mind szövegében vastagon érzéki vokál – Ruby Wood, a zenekar finoman fátyolos hangú énekesnője tolmácsolásában – összesimul a bass dropban gazdag vastag ütemekkel és az elegáns hangszerfutamokkal (a trombita jelenléte az egész albumon hangsúlyos). A City Lights szinte már egy garage-ba oltott Saint Etienne-dal – s amúgy is feltűnő, hogy az érzelmességet is rafináltan tálalják a gondosan kiporciózott kompozíciók. A hol a modern soul/r&b (Rust), hol a drámai, lustán általában filmzenésnek hívott hangulatok (Bring Back The Wolf), esetleg a fúziós kamaradzsessz (The Hounds) vagy a telivér modern pop (lásd a hibátlan dubstep-soulos Trust/Lust esetét) felé hajló dalokat a Ruckspin által odapakolt vaskos, mégis gusztusos ütemek és a hangszerelés nagyvonalúsága tartja egyben. A lemezidő előrehaladtával talán egy kis meglepetést, rendhagyó hangokat, a hangulatból és a (tánc)zenei konvenciókból való kizökkentést, merészebb instrumentális-elektronikus átkötéseket szeretnénk hallani, de Submotionék a nagypályára kerülve rutinosan tartják az eredményt az utolsó másodpercig.
Counter/Neon Music, 2014
