Lemez

Heten, de nem gonoszok

Submotion Orchestra: Alium

  • - minek -
  • 2015. március 13.

Zene

A leedsi Submotion Orchestra 2009 óta létező, héttagú élő zenekar – fontos ezt hangsúlyozni, mert első hallgatásra akár olyan gondolatunk is támadhat, hogy mindez csak egy ügyes kezű stúdiómágus/producer műve.

Nos, ez az agy persze nem is hiányzik a produkció mögül: ő volna Dom Howard, aki korábban többek között Ruckspin néven, majd az Author duó tagjaként remek dubstep/poszt-dubstep/bass music típusú zenék sorát készítette el – s mellesleg az ő festménye díszíti a lemezborítót. A vázolt stíluscsokor némileg közelebb is visz a Submotion Orchestra zenéjének megragadásához, ugyanakkor némileg félrevezető, elvégre korántsem egy dubstep big bandről van szó: a tagok korábban a dzsessz, a soul, a dub vagy a grime felől közelítő zenekarok oszlopaiként már kellő zenei nyitottságot mutattak, együttes játékuk pedig olyan jóízűen egyesít magába stílusokat és hatásokat, hogy fölösleges folyton a zenekarvezető lemeztáskájába sandítani. Már első két nagylemezük (Finest Hour, Fragments) is egy érett, eleven, energiától duzzadó zenekart mutatott, ezzel a harmadik zeneanyaggal pedig, ha lehet, egy öles lépéssel még továbbmentek a majdnem tökéletes (no és persze igényes) popszerűség felé vezető hosszú úton.

A walesi magányban, pingpongozás közben megírt, majd Brightonban rögzített album egy hamisítatlan kilencvenes évek reminiszcenciával indul – s a későbbiek során is érezhető, mennyire inspirálták őket a jó két évtizedes trip hop-, elektropop­zenék, amelyekhez újabb keletű, basszusnehéz ritmikákat társítanak. A Time Will Wait, a lemezen hallható első igazi dal ebből a szempontból példaértékű: a mind dallamvezetésében, mind szövegében vastagon érzéki vokál – Ruby Wood, a zenekar finoman fátyolos hangú énekesnője tolmácsolásában – összesimul a bass dropban gazdag vastag ütemekkel és az elegáns hangszer­futamokkal (a trombita jelenléte az egész albumon hangsúlyos). A City Lights szinte már egy garage-ba oltott Saint Etienne-dal – s amúgy is feltűnő, hogy az érzelmességet is rafináltan tálalják a gondosan kiporciózott kompozíciók. A hol a modern soul/r&b (Rust), hol a drámai, lustán általában filmzenésnek hívott hangulatok (Bring Back The Wolf), esetleg a fúziós kamaradzsessz (The Hounds) vagy a telivér modern pop (lásd a hibátlan dubstep-soulos Trust/Lust esetét) felé hajló dalokat a Ruckspin által odapakolt vaskos, mégis gusztusos ütemek és a hangszerelés nagyvonalúsága tartja egyben. A lemezidő előrehaladtával talán egy kis meglepetést, rendhagyó hangokat, a hangulatból és a (tánc)zenei konvenciókból való kizökkentést, merészebb instrumentális-elektronikus átkötéseket szeretnénk hallani, de Submotionék a nagypályára kerülve rutinosan tartják az eredményt az utolsó másodpercig.

 

Counter/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.