Lemez

Arany, ami fénylik – The Art Of McCartney

  • - minek -
  • 2015. január 19.

Zene

A tribute-albumok sorsa gyakran szomorú: rendre a közönség fikázása kíséri őket, megállapítva, hogy a feldolgozott előadó holtában is jobb utódainál, azután elvesznek az idő tengerében, s hamarosan senki sem emlékszik rájuk. A Ralph Sall produceri irányításával felvett The Art Of McCartney című monumentális gyűjtemény sorsa alighanem más lesz, leginkább annak köszönhetően, hogy az amúgy is szupersztár közreműködőknek volt idejük és türelmük molyolni az anyagon.

Sall egyébként éppen McCartney-tól kapta a bátorítást, és ő adta a közösbe kísérőzenészeit is, akikhez még számos muzsikus csatlakozott az idők során. Az első felvétel gyorsan elkészült: Brian Wilson a Beach Boysból adta a hangját a Wanderlusthoz (mondjuk, nem ez a legerősebb adaptáció). Ahogy aztán gyűltek a dalok, nyilvánvaló lett, hogy kiadni sem lesz őket egyszerű feladat: végül 34 fért fel a dupla CD-re, a többi 8 meg digitálisan letölthető (esetleg a díszkiadással együtt szerezhető be egy Paul basszgitárját formázó pendrive-on). A nyersanyag túlnyúlik McCartney szólókarrierjén vagy a Wingsszel készített dalain – ott figyel rajta számos Beatles-klasszikus is. A hangzás korántsem meglepő módon egységes: többnyire hozza azt a 68–75 közötti tónust, amikor a dalok nagy része is keletkezett.

A feldolgozásért felelős előadók esetében nagyjából egyforma mértékben kell méltatnunk a nagyfokú rugalmasságot, ahogy képesek voltak egy karakteres (bár érdekes módon karizmatikusnak ritkán tartott) szerző-előadó bőrébe bújni, miközben őrzik, ha volt, saját integritásukat – különösen tanulságos ezt megfigyelni a Hello Goodbye-t stílusosan re­animáló Cure esetében. Itt azután beszélhetünk arról, hogyan lesz a Things We Said Today című korai Beatles-slágerből egy ismerős toroknak köszönhetően vérbeli Bob Dylan-szám, hogy mennyire drámai Willie Nelsontól a Yesterday és finoman szentimentális Dr. Johntól a Let ’em In. Vagy mennyire szívhez szóló, amikor Barry Gibb dalolja a When I’m Sixty
Four
t (amit McCartney eredetileg 16 éves korában írt, s a Beatles évekig csak akkor játszott, ha a koncerten elment az áram vagy leégett az erősítő). Örvendezhetünk azon is, milyen remek, glambe áztatott rock and rollt tol még mindig a Def Leppard (Helen Wheels) vagy a fél Kiss (Venus And Mars/Rock Show), s az is érdekes, hogy kiknél kapjuk fel a fejünket: jé, ez nem maga Paul? Egy ideig Jeff Lynn vezet a versenyben, de azután Alice Cooper simán lenyomja az Eleanor Rigby szinte parodisztikus performanszával.

És ahogy sorjáznak ezek a hol ihletettebb, hol kevésbé adekvát, s néha túlságosan is áhítatos adaptációk, akár el is gondolkodhatunk azon, mennyire maradandó McCartney öröksége. Mennyire ütnek az egykor milliószámra eladott, de azóta is sűrűn feldolgozott Wings-számok, no meg a sokak által (oktalanul) banálisnak tartott Beatles himnuszai? Ha csak ez a terjedelmes gyűjtemény hiányzott annak bizonyítására, hogy van még élet a csak látszólag könnyű kézzel felskiccelt nyersanyagban, akkor már megérte elkészíteni.

Arctic Poppy/Deep Distribution, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.