Lemez

Arany, ami fénylik – The Art Of McCartney

  • - minek -
  • 2015. január 19.

Zene

A tribute-albumok sorsa gyakran szomorú: rendre a közönség fikázása kíséri őket, megállapítva, hogy a feldolgozott előadó holtában is jobb utódainál, azután elvesznek az idő tengerében, s hamarosan senki sem emlékszik rájuk. A Ralph Sall produceri irányításával felvett The Art Of McCartney című monumentális gyűjtemény sorsa alighanem más lesz, leginkább annak köszönhetően, hogy az amúgy is szupersztár közreműködőknek volt idejük és türelmük molyolni az anyagon.

Sall egyébként éppen McCartney-tól kapta a bátorítást, és ő adta a közösbe kísérőzenészeit is, akikhez még számos muzsikus csatlakozott az idők során. Az első felvétel gyorsan elkészült: Brian Wilson a Beach Boysból adta a hangját a Wanderlusthoz (mondjuk, nem ez a legerősebb adaptáció). Ahogy aztán gyűltek a dalok, nyilvánvaló lett, hogy kiadni sem lesz őket egyszerű feladat: végül 34 fért fel a dupla CD-re, a többi 8 meg digitálisan letölthető (esetleg a díszkiadással együtt szerezhető be egy Paul basszgitárját formázó pendrive-on). A nyersanyag túlnyúlik McCartney szólókarrierjén vagy a Wingsszel készített dalain – ott figyel rajta számos Beatles-klasszikus is. A hangzás korántsem meglepő módon egységes: többnyire hozza azt a 68–75 közötti tónust, amikor a dalok nagy része is keletkezett.

A feldolgozásért felelős előadók esetében nagyjából egyforma mértékben kell méltatnunk a nagyfokú rugalmasságot, ahogy képesek voltak egy karakteres (bár érdekes módon karizmatikusnak ritkán tartott) szerző-előadó bőrébe bújni, miközben őrzik, ha volt, saját integritásukat – különösen tanulságos ezt megfigyelni a Hello Goodbye-t stílusosan re­animáló Cure esetében. Itt azután beszélhetünk arról, hogyan lesz a Things We Said Today című korai Beatles-slágerből egy ismerős toroknak köszönhetően vérbeli Bob Dylan-szám, hogy mennyire drámai Willie Nelsontól a Yesterday és finoman szentimentális Dr. Johntól a Let ’em In. Vagy mennyire szívhez szóló, amikor Barry Gibb dalolja a When I’m Sixty
Four
t (amit McCartney eredetileg 16 éves korában írt, s a Beatles évekig csak akkor játszott, ha a koncerten elment az áram vagy leégett az erősítő). Örvendezhetünk azon is, milyen remek, glambe áztatott rock and rollt tol még mindig a Def Leppard (Helen Wheels) vagy a fél Kiss (Venus And Mars/Rock Show), s az is érdekes, hogy kiknél kapjuk fel a fejünket: jé, ez nem maga Paul? Egy ideig Jeff Lynn vezet a versenyben, de azután Alice Cooper simán lenyomja az Eleanor Rigby szinte parodisztikus performanszával.

És ahogy sorjáznak ezek a hol ihletettebb, hol kevésbé adekvát, s néha túlságosan is áhítatos adaptációk, akár el is gondolkodhatunk azon, mennyire maradandó McCartney öröksége. Mennyire ütnek az egykor milliószámra eladott, de azóta is sűrűn feldolgozott Wings-számok, no meg a sokak által (oktalanul) banálisnak tartott Beatles himnuszai? Ha csak ez a terjedelmes gyűjtemény hiányzott annak bizonyítására, hogy van még élet a csak látszólag könnyű kézzel felskiccelt nyersanyagban, akkor már megérte elkészíteni.

Arctic Poppy/Deep Distribution, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.