Sall egyébként éppen McCartney-tól kapta a bátorítást, és ő adta a közösbe kísérőzenészeit is, akikhez még számos muzsikus csatlakozott az idők során. Az első felvétel gyorsan elkészült: Brian Wilson a Beach Boysból adta a hangját a Wanderlusthoz (mondjuk, nem ez a legerősebb adaptáció). Ahogy aztán gyűltek a dalok, nyilvánvaló lett, hogy kiadni sem lesz őket egyszerű feladat: végül 34 fért fel a dupla CD-re, a többi 8 meg digitálisan letölthető (esetleg a díszkiadással együtt szerezhető be egy Paul basszgitárját formázó pendrive-on). A nyersanyag túlnyúlik McCartney szólókarrierjén vagy a Wingsszel készített dalain – ott figyel rajta számos Beatles-klasszikus is. A hangzás korántsem meglepő módon egységes: többnyire hozza azt a 68–75 közötti tónust, amikor a dalok nagy része is keletkezett.
A feldolgozásért felelős előadók esetében nagyjából egyforma mértékben kell méltatnunk a nagyfokú rugalmasságot, ahogy képesek voltak egy karakteres (bár érdekes módon karizmatikusnak ritkán tartott) szerző-előadó bőrébe bújni, miközben őrzik, ha volt, saját integritásukat – különösen tanulságos ezt megfigyelni a Hello Goodbye-t stílusosan reanimáló Cure esetében. Itt azután beszélhetünk arról, hogyan lesz a Things We Said Today című korai Beatles-slágerből egy ismerős toroknak köszönhetően vérbeli Bob Dylan-szám, hogy mennyire drámai Willie Nelsontól a Yesterday és finoman szentimentális Dr. Johntól a Let ’em In. Vagy mennyire szívhez szóló, amikor Barry Gibb dalolja a When I’m Sixty
Fourt (amit McCartney eredetileg 16 éves korában írt, s a Beatles évekig csak akkor játszott, ha a koncerten elment az áram vagy leégett az erősítő). Örvendezhetünk azon is, milyen remek, glambe áztatott rock and rollt tol még mindig a Def Leppard (Helen Wheels) vagy a fél Kiss (Venus And Mars/Rock Show), s az is érdekes, hogy kiknél kapjuk fel a fejünket: jé, ez nem maga Paul? Egy ideig Jeff Lynn vezet a versenyben, de azután Alice Cooper simán lenyomja az Eleanor Rigby szinte parodisztikus performanszával.
És ahogy sorjáznak ezek a hol ihletettebb, hol kevésbé adekvát, s néha túlságosan is áhítatos adaptációk, akár el is gondolkodhatunk azon, mennyire maradandó McCartney öröksége. Mennyire ütnek az egykor milliószámra eladott, de azóta is sűrűn feldolgozott Wings-számok, no meg a sokak által (oktalanul) banálisnak tartott Beatles himnuszai? Ha csak ez a terjedelmes gyűjtemény hiányzott annak bizonyítására, hogy van még élet a csak látszólag könnyű kézzel felskiccelt nyersanyagban, akkor már megérte elkészíteni.
Arctic Poppy/Deep Distribution, 2014
