Mégis sokan hihették, hogy a 2010-es, harmincéves jubileumi turné lesz az EN hattyúdala. Ezt a feltételezést erősíthették Blixa Bargeld zenekarvezető-énekes-gitáros lassan megszokott külön útjai is: tavaly például Teho Teardóval készített albumot, amit azután élőben is prezentáltak, pl. a Trafóban – ám hiába lett az olasz–német duó közös munkájának folytatása idén, eközben hét év után elkészült a rendes, új EN-nagylemez is. Egy nagyszabású, majdhogynem monumentális konceptalbum, ami a zenekar sajátos tónusában emlékezik meg a száz évvel ezelőtt kezdődött világégésről.
Velük kapcsolatban szokás az indusztriális jelzőt emlegetni, ami jórészt nagy adag fogalmi lustaság eredménye, s legfeljebb mechanikusan reflektál arra a tényre, hogy a zenekar ma is számos saját készítésű (ha úgy tetszik, manufakturális) zajkeltő eszközt használ. Albumaik hangulatát azonban az ipari monotóniánál és a néha kétségtelenül az előtérbe törő technoid lüktetésnél sokkal inkább meghatározta egyfajta szarkasztikus hangulat és a melódiák sajátos kezelése. A Lament is csak felütésében idéz vérbeli nehézipari produkciót: a Kriegsmaschinerie zörgése, kattogása egy experimentális zenekar ujjgyakorlata. De már a különböző nemzetek himnuszaival eljátszó Hymnen is a sokszor velük együtt emlegetett, ugyanakkor gyökeresen más filozófiát követő Laibach sötét iróniáját idézi. Egyáltalán nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ebben nem tudatos gesztust kell látnunk: Blixa és társai ugyanily magától értetődő természetességgel citálnak előképeket és előzményeket – munkájuk sok tekintetben archeologikus jellegű, s éppúgy épít a háború történeti antropológiai emlékeire, mint artisztikus visszhangjára. A legmeghökkentőbb talán a Vilmos császár és Miklós orosz cár közötti táviratváltást feldolgozó The Willy-Nicky Telegrams, amely nemcsak feszes, négynegyedes, csaknem house-os ritmikájával tűnik ki, hanem azzal is, hogy milyen önfeledten manipulálja saját hangját Blixa Bargeld.
A lemez címében idézett panaszos, gyászos tónusnál sokkal jellemzőbb egyfajta dühös szarkazmus, amellyel az egyes zeneszámok felidézik a történtek teljes értelmetlenségét, s a háború – a lemez szerkezete által is jelzett – lezáratlanságát. Eközben megidéznek a háború kezdetéről szóló klasszikus, húszas évekbeli kabarédarabot Blixa állathang-imitátori közreműködésével, több dalt pedig a Harlem Hellfightersnek (a csak fekete amerikaiakból álló, ám a szegregáció miatt francia parancsnokság alatt harcoló egységnek) szenteltek. A zenék, melódiák, zörejek, zajok, hangos emlékek, feldolgozások (pl. Hova tűnt a sok virág?) a váltott nyelvű narrációval afféle egész estés esztráddá állnak össze: az idén száz éve kitört első világháború az emlékprojektek egész sorát hívta életre – közülük az idén már 34 éves zenekar hommage-a az egyik legmegkapóbb.
Mute/Deep Distribution, 2014
