Koncert

Hull a hó, fúj a szél

Zola Jesus az A38-on

  • - minek -
  • 2015. április 27.

Zene

Alighanem még rajongóit is meglepte a Zola Jesusként fellépő Nika Roza Danilova, amikor tavaly ősszel egy a korábbiaknál jóval erősebben pophatású (a dark/goth hangulatot csak nyomokban őrző) albumot adott ki: talán komolyan kellett volna venni, hogy ihletforrásai között rendre felsorolja a közelmúlt és a jelen soul–R&B díváit. Ráadásul érzi annyira fontosnak a Taiga szerkezetét, hogy fellépésein a számsorrendhez is ragaszkodjon – így volt ez mostani (összességében második) budapesti koncertjén is.

ZJ esetében jórészt az a kérdés, hogy mit kezd az őt szinte szétvető színpadi energiákkal – és hogyan fordítja ezeket a produkció hasznára. Nos, a látottak alapján leginkább a keretes szerkezetet részesíti előnyben – ebbe belefér a koncert elején (pláne a Dangerous Daysben) a punkulás, a hajdobálással kísért headbang, a földön üvöltés – hogy e felfokozott gesztusok visszatérjenek (hogy előreszaladjunk) a második ráadásszámban, a Vesselben is. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a kettő között bárki unatkozna: erről gondoskodik az énekesnő és háromtagú kísérőzenekara precíz, ihletett (igaz, apróbb hibáktól nem mentes) együttműködése. A művésznő mindenesetre remek dobost hozott magával, aki megszállottan diktálja a ritmust, bár a néha harsonázó szintis is szellemes (és költségtakarékos) megoldás. Üdítő élmény, hogy mennyire át tudja szellemíteni az új album dalait az a drámai és virtuóz előadásmód, amely olyannyira az énekesnő sajátja. Aki eddig kétkedett volna, annak is be kell látnia, hogy például a Dust, a Lawless vagy a Long Way Down mennyire erős szám, és hogy igenis megvan a belső kapcsolódásuk a Zola Jesus-daloskönyv régebbi darabjaihoz. A tavalyelőtti Versions album ismeretében tán nem is oly meglepő, hogy az utóbbiak közül leporolt dalokat mennyire átalakítva, sokszor dallamában is transzponáltan adja elő. Az In Your Nature-t szinte alig ismerni fel, a talán legszebb, legdrámaibb ZJ-dalt, a Sea Talkot viszont mikrofon nélkül kezdi énekelni, majd az amúgy is hatásos előadást egy hosszan kitartott hanggal zárja le – persze nagy ováció mellett.

A szőke haját gesztenyebarnára cserélő, filigrán és rokonszenves előadó minden mozdulata vonzza a tekintetet; rövid közbevetései egyikéből pedig megtudhatjuk, mennyire nagy rajongója a friss dalait is ihlető Sátántangónak (mind a regénynek, mind a filmváltozatnak) – de ez csak a bevezetés, hiszen hamarosan a közönség közé pattan, s a hallgatóság között bolyongva énekel tovább. Aztán a Conatus két emblematikus dalával (a Skinnel és a már említett Vessellel) még visszajön, és a minden szempontból eksztatikus zárás után aligha valószínű, hogy bárkit is rossz szájízzel engedjen haza.

A38 hajó, március 18.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.