Ritka alkalom, hogy egy színpadon ennyi élő legendát fülelhetünk meg – ráadásul úgy, hogy a közös zenélés szinte minden ponton klappol! Moritz von Oswald még a Neue Deutsche Welle-időkben kezdte pályafutását (Palais Schaumburg, dob) hogy idővel az utóbbi évtizedek egyik legbefolyásosabb, legtöbbet hivatkozott elektronikus zenekészítőjévé avanzsáljon. Amikor Max Loderbauerrel kezdett dolgozni (aki egykor a Sun Electric duó tagjaként készített zenéket), gyorsan kiderült, hogy rokonlélekkel hozta össze a sors – néhány éve pedig összeálltak a nigériai doboslegendával, Tony Allennel (aki még Fela Kuti oldalán igazolta kivételes virtuozitását), és ezzel egészen új dimenziók nyíltak meg előttük.
A Trafó színpadán gyorsan kiderül, hogyan működik a sajátos tricikli: Loderbauer dobja fel rendre az analóg kütyükből elővarázsolt témákat, hol egyszerűnek tűnő, ámde annál rafináltabb groove-okat, néha szinte már félkész kompozíciókat – Oswald pedig még működő fél kezével aprólékosan effektezi ezeket. És Tony Allennek (hangsúlyoznunk kell: idén tölti be a 75-öt) elég csak meghallania az afrobeat- és dubmintázatokkal átszőtt repetitív technoid struktúrákat, és máris virtuóz, néha alig követhető, mégis maguktól értetődőnek tűnő ritmusokká tördeli az analóg hangképeket. Allen dobolása maga a finomság, a látszólagos lazaság és tökéletes elegancia: mozdulatai takarékosan és hibátlanul, szépen kivitelezettek, a dob hangja nem nyomja el, pusztán keretbe foglalja és újrarétegezi a keze alá diktált változatos, magukban is rafinált elektronikus zenei textúrákat. A szemünk előtt, a fülünk hallatára mixelődik össze az élő zenei hangzás és az analóg elektronika: az organikusan örvénylő végeredmény lenyűgöz, ugyanakkor ellenállhatatlanul mozgatni kezd. A minden szemszögből élvezetesnek tűnő csapatmunka megérdemelt, frenetikus sikert arat – végül csak egy ráadást adnak, pedig volna igény többre is.
Trafó, február 28.
