- minek -

Kétségtelen, hogy Boy George a popzene egyik örökös ikonja - az ő behízelgő, egzotikus soulorgánuma, a Culture Club élén elővezetett (elektro)pop-reggae-r&b slágerei nélkül nem élnének bennünk olyan élénk és ambivalens emlékek a nyolcvanas évek extravagáns zenei univerzumáról, popkultúrájáról.

Még ma is viszonylag ritka, hogy egy minden szempontból, így zenekultúrája révén is egzotikus ország muzsikusa majdnem szabályos karriert fusson be, sőt kultstátuszt élvezzen a nyugati popiparban. Márpedig a szíriai Omar Souleyman (aki az ország északkeleti, többnemzetiségű és -kultúrájú feléből származik) már afféle legenda és ikon - mind szélesebb (s nem csak zenei) körökben. 2011-ben maga Caribou válogatta be a kultikus All Tomorrow's Parties fesztivál programjába, ugyanabban az évben három remixet is készített Björk Biophiliájának dalaihoz. Tavaly decemberben pedig vitathatatlan sztárfellépő volt Oslóban a Nobel-békedíj átadási ceremóniáján - s addigra már elkészíthette első igazi nyugati albumát a veretes Domino kiadónál (illetve annak Ribbon Music sublabeljénél).

A Trafó izgalmas, egyben hiánypótló egész estés elektronikus zenei sorozata ezúttal sem okozott csalódást - dacára annak, hogy a finn Mika Vainio végül betegség miatt igazoltan távol maradt.

A londoni Toy kvartett már 2012 őszén megjelent bemutatkozó lemezén is jóval több volt holmi ígéretnél. A krautrock lüktetését a posztpunk elszántságával és a legszebb pszichedelikus rockhagyományokkal elegyítette: ezen alapokon markáns, szándékoltan nyers, "kiélezett", módfelett dinamikus és szerethető hangzást alakított ki.

Jamie Welch (alias Seams) az angliai Hampshire szülötte, de már jó ideje Berlinben készíti zenéit - ha úgy tetszik, két világ határán dolgozik, és egyszerre két markáns hagyományból építkezik. 2010 és 2012 között két remek, utóbb egyben is kiadott EP-t (Tourist/Sleeper) is készített - a rajtuk található lassú-középtempós, megfontoltan lüktető és kellően melodikus (glitch hop- és szintiwave-hatásoktól sem mentes) szerzemények úgy építkeztek (sokszor alaposan összevagdalt hangmintákból), hogy egy pillanatig sem váltak rideggé.

Az első generációs orosz zsidó bevándorlóként még gyermekkorában New Yorkba került Daniel Lopatin egyike a legelmélyültebben dolgozó hangszobrászoknak - az évek során rendre új zenei eszköztárral dolgozott, miközben tudatosan tágította a munkáival teremtett és bejárt világok határait.

A Pajor Tamás vezette Amen jubileumi koncertje a Hit Csarnokban sokak számára korántsem csak popzenei esemény volt – pedig pusztán annak sem lett volna utolsó.

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

A berlini Bryan Muller mindössze 20 éves - érdemes eszünkbe vésni, mielőtt meghallgatnánk meglepően érett és stílusos debütálását. Indíttatására jellemző, hogy Alex Ridha, alias Boys Noize hasonnevű kiadójánál talált otthonra, ám mostanában készült zenéiből már senki sem hallaná ki a koppanós elektrót - ahogy a kiadó újabb keletű kiadványai maguk is örvendetes sokszínűségről árulkodnak.

Napjaink elektronikus tánczenéiben határozott tendencia a frissebb, de a retróval rendre kacérkodó műfaji innovációk és a kilencvenes évek (az e-muzsikák aranykora) zenéinek kreatív szembesítése.

Mindig van némi kockázat abban, ha egy este túl sok a fellépő. A közönség szempontjából zavaró lehet, ha erősen szóródnak az előadók műfaj (és néha színvonal) tekintetében - s kérdéses az is, hogy a produkciók ki tudják-e magukat futni a rendelkezésre álló, néha szűkre szabott idő alatt.

Visszatérő vendég, mégsem bírja belopni magát úgy igazán a magyar közönség szívébe - az Emika-jelenség jól mutatja, melyek a korlátai egy papíron (na jó: CD-n/vinilen) viszonylag jól működő produkciónak.