Lemez

Egy fiú a házból – Boy George: This Is What I Do

  • - minek -
  • 2014. március 13.

Zene

Kétségtelen, hogy Boy George a popzene egyik örökös ikonja - az ő behízelgő, egzotikus soulorgánuma, a Culture Club élén elővezetett (elektro)pop-reggae-r&b slágerei nélkül nem élnének bennünk olyan élénk és ambivalens emlékek a nyolcvanas évek extravagáns zenei univerzumáról, popkultúrájáról.

Arról csak mellékesen szólnánk, hogy jól felépített androgün imázsával, szexuális preferenciáinak és identitásának lebegtetésével mennyit tett a megcsontosodott nemi sztereotípiák szublimálásáért.

Boy George később sem akart eltűnni a popzene világtérképéről: a Jesus Loves You élén, no meg szólóban (ráadásul egy ideig keresett dj-ként) is igyekezett a figyelem középpontjában maradni. Jó ideig persze a zenei munkásságánál is többet csámcsoghatott a sajtó és a közvélemény magánéletének bizarr fordulatain, hajmeresztő bírósági ügyein: utoljára öt éve ítélte a bíróság 15 hónapos szabadságvesztésre egy alkalmi férfi szeretőjének önkényes fogva tartásáért.

Most viszont előttünk az új Boy George kisimulva, átdizájnolva, valószínűtlenül filigrán jelenségként, pajkos szakállal körített arccal, melyen (magának mindent) megbocsátó és bölcs mosoly ül: túl egy újabb spirituális fordulaton (halld a My God című új számát). És most letett az asztalra egy korrekt, tisztességes albumot is - pontosan 19 évvel azután, hogy kiadta utolsó rendes sorlemezét (azóta publikált pár bő válogatást a menet közben gyártott dalaiból, elektronikus tánczenéiből is). A This Is What I Do első hallgatásra telivér popzenének tűnik: elkészítője gondos gazdája a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek hagyatékának - ihletői között ugyanúgy megtaláljuk az érett David Bowie-t, mint az identitáspolitikai virtuóz Elton Johnt. S míg sorjáznak a szépen összerakott, sokszor önéletrajzi ihletésű (King Of Everything, Live Your Life), máskor meglepően politikus számok, feltűnik a hangszerelés gondos kivitelezése, és az is, hogy mennyit érett az előadó hangja: a mélyebb tónusok különös patinát szolgáltatnak a blues, country, soul, funk, rock, pop, new wave, reggae kevercsnek. A lemez második fele viszont egyértelműen visszatérés a régi, jól bevált pop-reggae formulához, ami kockázatkerülő, s kevéssé invenciózus húzás. De még innen is képes kitűnni a Play Me című soul/dub mixtúra - ördögi bassline-nal, dögös női vokálkórussal, hiphopbetétekkel és DJ Yoda virtuóz szkreccseivel. Javára vall, hogy BG (mondjuk, a dobos-producer Richie Stevens és a hangmérnök-varázsló Dave Bascombe segítségével) ezt a leírva kissé széttartónak tűnő elegyet is képes egyben tartani.

Very Me/Deep Distribution, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.