A javára azért el kell mondanunk: rengeteget tanult az utóbbi időben - például előadói technikából. Immár bátran kimerészkedik az előtte, az asztalon felhalmozott szinti/egyéb kütyük/ laptop halmai mögül: szó szerint kilép a színpadra, s egészen a széléig elmerészkedik. Előadásmódja immár nem nélkülözi a drámainak szánt gesztusokat sem - látnivaló, hogy sokat merít Goldfrapp művésznő elegánsan stilizált (és mélyen ironikusnak szánt) gesztusaiból, kézmozdulataiból. És persze hangsúlyozottan a látvány része az új imázs, a hidrogénszőkére festett, könnyen dobálható, hosszú haj - ami pont illik ahhoz az elektropopdívához, akivé Emika határozott gesztusokkal pozicionálta magát.
Csak kétséges, hogy valóban jól áll-e neki ez a figura, valóban érdemes-e beállnia a hidegebb-melegebb elektronikát határozott lírai szubjektivitással elegyítő előadó(nő)k hosszú sorába - s passzol-e ez a szerep ahhoz az előadói repertoárhoz és zenekészítési stílhez, amit a maga részéről belead a projektbe. Már az orgánuma is erősen megosztja hallgatóságát: annyi biztos, hogy van benne dög, jól felismerhető, hellyel-közzel karakteres is - és érezhetően igyekszik minden pillanatban tudomásul venni a terjedelmi, mélységbeli korlátait is. Csakhogy attól, hogy tisztában van a saját határaival, még nem tudja kiterjeszteni őket - bizonyos szempontból vékonynak tűnő hangja többször is szűk keretek közé zárja az egyes szerzeményeket, s nem is annyira izgalmas, hogy másfél tucat számon keresztül fenntartsa a teremtő feszültséget.
Viszonylag kevés, bár rendre hangsúlyos helyen bukkannak fel az első (még mindig úgy véljük: erősebb) album számai - mint az itt technóba forduló Pretend, a Double Edge, a 3 Hours vagy a Professional Loving. A basszusokkal semmi baj, a hajó hangrendszere megbízható, rezonálnak is a rekeszizmok. Kapunk egy még kiadatlan dalt (a közepesen érdekes Battlest) és sok-sok szerzeményt az új, minden szempontból átmeneti jellegű, útkereső típusú lemez dalaiból. Az egymásra halmozott, végül is rendre szomorú, szerelmes dalok végső betetőződése a ráadásblokk elejére tartogatott Wicked Game-átdolgozás, ami annak ellenére sem sikerül rosszul, hogy nem tudja überelni a Chris Isaac-féle eredeti jólesőn üdítő szentimentalizmusát. Adaptációs készségében továbbra is bízhatunk: legközelebb zenészek vagy társvokalisták is szerepet kaphatnának, mert egy másik hang sokat dobna az így kissé sótlan attrakción.
A38 hajó, október 10.
