Lemez

Köszöntés a gépnek – Oneohtrix Point Never: R Plus One

  • - minek -
  • 2014. január 19.

Zene

Az első generációs orosz zsidó bevándorlóként még gyermekkorában New Yorkba került Daniel Lopatin egyike a legelmélyültebben dolgozó hangszobrászoknak - az évek során rendre új zenei eszköztárral dolgozott, miközben tudatosan tágította a munkáival teremtett és bejárt világok határait.

Első felvételein az ambient, a drone, az experimentális és a zajzenei hagyományok hű folytatójaként tündökölt, amit idővel tökélyre és saját kifejezési formává fejlesztett. Elég csak meghallgatni 2010-es, Returnal című, számtalan "egész estés" korai anyagát követően megszületett első igazán jelentős albumát, hogy lássuk, hogyan szervesül a krautrock öröksége, a kosmische musik hagyománya mondjuk a filmzenekészítés szabálytalan nagyjainak munkáival. (Lopatin filmzenekészítőként is keresett munkaerő: felesben ő komponálta Sofia Coppola Lopom a sztáromjának muzsikáját.)

A 2011-es Replica ehhez képest harsány és gátlástalan hangmintahasználatával tüntetett - ezzel egy időben Lopatin egyre nagyobb előszeretettel nyúlt mások munkáihoz, csak hogy kibontsa a nyersanyagból azt, amit az eredeti alkotók még benne felejtettek. Ezzel a késztetéssel vette kezelésbe s tette még pszichedelikusabbá, tágította kozmikus méretűvé (Free Reign II címen) a Clinic tavalyi, már önmagában is savtól ragadós albumát.

Most ősszel megjelent, R Plus One című albuma némileg elüt minden korábbi megjelenésétől - darabokban mégis benne van minden, amivel eddig kísérletezett, s nagyon jól felismerhető az a gondolkodásmód, amellyel a hangkészítő technikához nyúl, s ahogy lelket kölcsönöz a gépek zajának. Lopatin előszeretettel használ olyan hangokat, amelyek a korai digitális kütyüket és az ősszámítógépeket jellemezték - ez azonban csak az álca. A feltűnően szintetikus hang- és virtuális látképek direkt álomszerűsége egyenesen utal arra, hogy most egy másik dimenzió soundtrackjét halljuk. Ezek a hangképek amúgy maguk is gazdagok dinamikai és hangulati váltásokban: finoman hullámzó ambient után zaklatott pillanatok következnek (e tekintetben azért Lopatin is új hazájának soktételes szimfóniáját alkotja meg). A záró szám, a Chrome Country pedig már-már álomszerűen, nosztalgikusan szép: mintha gyermekkorunk kedvenc tévéműsorainak zenéi lelassítva, egyszerre szólnának a fejünkben. Lám, a végén még a nyuszit is előhúzta a cilinderből.

Warp/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.