Lemez

Köszöntés a gépnek – Oneohtrix Point Never: R Plus One

  • - minek -
  • 2014. január 19.

Zene

Az első generációs orosz zsidó bevándorlóként még gyermekkorában New Yorkba került Daniel Lopatin egyike a legelmélyültebben dolgozó hangszobrászoknak - az évek során rendre új zenei eszköztárral dolgozott, miközben tudatosan tágította a munkáival teremtett és bejárt világok határait.

Első felvételein az ambient, a drone, az experimentális és a zajzenei hagyományok hű folytatójaként tündökölt, amit idővel tökélyre és saját kifejezési formává fejlesztett. Elég csak meghallgatni 2010-es, Returnal című, számtalan "egész estés" korai anyagát követően megszületett első igazán jelentős albumát, hogy lássuk, hogyan szervesül a krautrock öröksége, a kosmische musik hagyománya mondjuk a filmzenekészítés szabálytalan nagyjainak munkáival. (Lopatin filmzenekészítőként is keresett munkaerő: felesben ő komponálta Sofia Coppola Lopom a sztáromjának muzsikáját.)

A 2011-es Replica ehhez képest harsány és gátlástalan hangmintahasználatával tüntetett - ezzel egy időben Lopatin egyre nagyobb előszeretettel nyúlt mások munkáihoz, csak hogy kibontsa a nyersanyagból azt, amit az eredeti alkotók még benne felejtettek. Ezzel a késztetéssel vette kezelésbe s tette még pszichedelikusabbá, tágította kozmikus méretűvé (Free Reign II címen) a Clinic tavalyi, már önmagában is savtól ragadós albumát.

Most ősszel megjelent, R Plus One című albuma némileg elüt minden korábbi megjelenésétől - darabokban mégis benne van minden, amivel eddig kísérletezett, s nagyon jól felismerhető az a gondolkodásmód, amellyel a hangkészítő technikához nyúl, s ahogy lelket kölcsönöz a gépek zajának. Lopatin előszeretettel használ olyan hangokat, amelyek a korai digitális kütyüket és az ősszámítógépeket jellemezték - ez azonban csak az álca. A feltűnően szintetikus hang- és virtuális látképek direkt álomszerűsége egyenesen utal arra, hogy most egy másik dimenzió soundtrackjét halljuk. Ezek a hangképek amúgy maguk is gazdagok dinamikai és hangulati váltásokban: finoman hullámzó ambient után zaklatott pillanatok következnek (e tekintetben azért Lopatin is új hazájának soktételes szimfóniáját alkotja meg). A záró szám, a Chrome Country pedig már-már álomszerűen, nosztalgikusan szép: mintha gyermekkorunk kedvenc tévéműsorainak zenéi lelassítva, egyszerre szólnának a fejünkben. Lám, a végén még a nyuszit is előhúzta a cilinderből.

Warp/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.