Lemez

Utolsó lélegzetig

Anna Calvi: One Breath

  • - minek -
  • 2014. január 5.

Zene

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

Angol anya és olasz apa gyermekeként született egy angol kisvárosban, még 1980-ban. Hamar a zene bűvöletébe került, hála a sztereotípiásan muzikális talján apukának, akinek sajátos érdeklődési köre az operától a jóval formabontóbb dolgokig (pl. Captain Beefheartig) terjedt. A Calvi lány gitár és hegedű tanszakon végzett: érdeklődését egyszerre formálta Ravel, Debussy, illetve Django Reinhardt és Jimi Hendrix. Későbbi munkássága és vokális adottságai tükrében talán meghökkentő, de csak a húszas évei közepén kezdett énekelni: eddig tartott, míg legyőzte ezzel kapcsolatos oktalan fóbiáit. Az is jellemző, hogy egy kifejezetten a videomegosztókra szánt feldolgozássorozat (Attic Sessions) tette ismertté a nevét, első saját dalaival pedig rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Brian Eno. 2011-es, Anna Calvi című bemutatkozó albumát aztán már valósággal ünnepelte a kritika. Minden rendben is volt vele: a drámai (néha már-már melodrámai) tónusokkal gazdagon átszőtt hang, a gitárjáték (meg a többi: szinte mindent ő játszott fel), a dalok a maguk trendeken kívüli, szabálytalan valójukban és az egész személyiség, mely afféle emanációként tör elő ezekből a töredékes áriákból és szabálytalan rockhimnuszokból.

A One Breath kapcsán is leszögezhetjük mindezt - azzal a határozott különbséggel, hogy most a kezdetektől, a lemez első hangjaitól fogva világos, hogy egy telivér, habár öntörvényű rocklemezt hallgatunk, amiért részben John Congleton, az új producer meg a korábban a Portisheaddel is dolgozó billentyűs, John Baggott a felelős. Calvi ezenfelül már a megjelenését kísérő nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az új album olyan, mint a pillanat, melyet követően teljesen kitárulkozol - egyszerre izgalmas és rémisztő. A halálról, szerelemről, vágyról szóló szövegek erős személyessége, a dalok vallomásos lírája persze éppen a csöndes (ál)introvertáltságtól a monumentális hatású gesztusokig terjedő széles előadói repertoárban nyeri el a maga jelentését. Hogy mindehhez még perfekcionista hangszerelés és remek gitárjáték, no és számos tökéletesen megkomponált dal is társul, az csak a ráadás. Meglehet, a számok között akad néhány kevésbé erős is (alig-alig), de az album hangulatából ezek sem zökkentenek ki, és maguk is hozzájárulnak a One Breath egésze által sugallt hullámvasútfílinghez. A Suddenlyvel és az Elizával kapásból nagyon erősen kezdődik a lemez - de a Cry, a Sing To Me, a Tristan, a One Breath, a Carry Me Over, azaz a néha már a címük alapján is kissé túlfűtött rockballadák később is a kellő magasságba repítenek, míg a záró The Bridge már nem vezet sehová, csak engedi, hogy simogassanak az angyali hangok.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.