Lemez

Utolsó lélegzetig

Anna Calvi: One Breath

  • - minek -
  • 2014. január 5.

Zene

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

Angol anya és olasz apa gyermekeként született egy angol kisvárosban, még 1980-ban. Hamar a zene bűvöletébe került, hála a sztereotípiásan muzikális talján apukának, akinek sajátos érdeklődési köre az operától a jóval formabontóbb dolgokig (pl. Captain Beefheartig) terjedt. A Calvi lány gitár és hegedű tanszakon végzett: érdeklődését egyszerre formálta Ravel, Debussy, illetve Django Reinhardt és Jimi Hendrix. Későbbi munkássága és vokális adottságai tükrében talán meghökkentő, de csak a húszas évei közepén kezdett énekelni: eddig tartott, míg legyőzte ezzel kapcsolatos oktalan fóbiáit. Az is jellemző, hogy egy kifejezetten a videomegosztókra szánt feldolgozássorozat (Attic Sessions) tette ismertté a nevét, első saját dalaival pedig rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Brian Eno. 2011-es, Anna Calvi című bemutatkozó albumát aztán már valósággal ünnepelte a kritika. Minden rendben is volt vele: a drámai (néha már-már melodrámai) tónusokkal gazdagon átszőtt hang, a gitárjáték (meg a többi: szinte mindent ő játszott fel), a dalok a maguk trendeken kívüli, szabálytalan valójukban és az egész személyiség, mely afféle emanációként tör elő ezekből a töredékes áriákból és szabálytalan rockhimnuszokból.

A One Breath kapcsán is leszögezhetjük mindezt - azzal a határozott különbséggel, hogy most a kezdetektől, a lemez első hangjaitól fogva világos, hogy egy telivér, habár öntörvényű rocklemezt hallgatunk, amiért részben John Congleton, az új producer meg a korábban a Portisheaddel is dolgozó billentyűs, John Baggott a felelős. Calvi ezenfelül már a megjelenését kísérő nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az új album olyan, mint a pillanat, melyet követően teljesen kitárulkozol - egyszerre izgalmas és rémisztő. A halálról, szerelemről, vágyról szóló szövegek erős személyessége, a dalok vallomásos lírája persze éppen a csöndes (ál)introvertáltságtól a monumentális hatású gesztusokig terjedő széles előadói repertoárban nyeri el a maga jelentését. Hogy mindehhez még perfekcionista hangszerelés és remek gitárjáték, no és számos tökéletesen megkomponált dal is társul, az csak a ráadás. Meglehet, a számok között akad néhány kevésbé erős is (alig-alig), de az album hangulatából ezek sem zökkentenek ki, és maguk is hozzájárulnak a One Breath egésze által sugallt hullámvasútfílinghez. A Suddenlyvel és az Elizával kapásból nagyon erősen kezdődik a lemez - de a Cry, a Sing To Me, a Tristan, a One Breath, a Carry Me Over, azaz a néha már a címük alapján is kissé túlfűtött rockballadák később is a kellő magasságba repítenek, míg a záró The Bridge már nem vezet sehová, csak engedi, hogy simogassanak az angyali hangok.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.