Lemez

Oly boldog rajta – Omar Souleyman: Wenu Wenu

  • - minek -
  • 2014. március 6.

Zene

Még ma is viszonylag ritka, hogy egy minden szempontból, így zenekultúrája révén is egzotikus ország muzsikusa majdnem szabályos karriert fusson be, sőt kultstátuszt élvezzen a nyugati popiparban. Márpedig a szíriai Omar Souleyman (aki az ország északkeleti, többnemzetiségű és -kultúrájú feléből származik) már afféle legenda és ikon - mind szélesebb (s nem csak zenei) körökben. 2011-ben maga Caribou válogatta be a kultikus All Tomorrow's Parties fesztivál programjába, ugyanabban az évben három remixet is készített Björk Biophiliájának dalaihoz. Tavaly decemberben pedig vitathatatlan sztárfellépő volt Oslóban a Nobel-békedíj átadási ceremóniáján - s addigra már elkészíthette első igazi nyugati albumát a veretes Domino kiadónál (illetve annak Ribbon Music sublabeljénél).

Mit ne mondjunk, nem ez a művész első megjelenése: a szorgalmas, szó szerint értendően lakodalmas zenész egyes becslések szerint vagy ötszáz (!) saját nevén kiadott hanghordozóval büszkélkedhet - ezek többsége persze nem stúdióalbum, hanem kurd és arab nyelven felénekelt lakodalmi koncertek anyaga, melyeket rendre sokszorosítottak. Ezekből kompilálták össze azt az öt válogatáslemezt, amelyekből a nyugati zenehallgatók is megismerték Souleyman és muzsikustársai játékát. Zenéjében érthető módon kulcsszerepet kap az énekes vokális teljesítménye (gyakorta kérdés-válasz logikájú dalszerkezetbe illesztve), de legalább ennyire hangsúlyosak a saz (a közeli török vidékeken baglama) nevű húros hangszeren előadott merész szólók. De a házilagosan barkácsolt felvételek romantikus hangmasszája a múlté: a Wenu Wenu már Kieran Hebden (alias Four Tet) értő produceri munkájával készült, aki szó szerint kitisztította a számokat, s nyomatékosította elektronikus alapjaikat - romantika ide vagy oda, mindez az előnyükre vált. Az akusztikus hangszerek, a sűrűn használt szinti, az ének és az egyszerre keleties és modern, urbánus ritmusok hatásos mixtúrát képeznek, a meredek hajlítások és dallammenetek bőségesen jutalmazzák a bódító orientalizmus iránt vonzódó nyugati befogadót. S talán az is ad egy esélyt Souleymannak, aki eddig allergiás volt az efféle levantei hangulatra, a helyi népszerű testmozgás, a dabke ritmusára. Hiszen remek tánczenék sorakoznak a Wenu Wenun: a címadó tech-folk darabot vagy a kíméletlenül trappoló Warni Warnit éppúgy említhetnénk, mint a kevésbé nyaktörő dalokat. Tudjuk, ezek üzenetét nyelvtudás híján nem egyszerű felfejteni - de a muzsika magáért beszél!

Ribbon/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.