Pajor Tamás 1987-es megtérése és a máig kultusszal és reverenciával övezett (szellemi vezére és frontembere által utóbb többszörösen is megtagadott) Neurotic vége sokak számára sugallta, hogy a magyar popzene elveszített egy figyelemre méltó őstehetséget – ő azonban a Hit Gyülekezetében sem hagyta abba a zenélést. A nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején, többek között szintén a nyolcvanas évek alternatív popéletéből érkezett zenésztársak invenciózus közreműködésével készített Amen-lemezek (az első kettő legalábbis biztosan) még mai füllel újrahallgatva is azt mutatják, hogy szövegírói, verselői, dalszerzői vénája korántsem kopott meg – legfeljebb egészen más, spirituális célokat szolgált (néhány, e korszakból származó, klasszikus videoklip itt és itt tekinthető meg).
Később alkalmanként még készített Amen név alatt felvételeket (miközben zömmel a zenén kívüli dolgok foglalták el idejét) –, ezek még sokkal inkább a gyülekezet számára szóltak, s talán kevésbé is köthették le a laikus közönség figyelmét (a profán és szekuláris kritikusok fanyalgásáról nem is szólva). Az utóbbi években Pajor sokszor figyelemre méltó részletekben gazdag, szóló popprodukciókkal jelentkezett (a 2006-os Önök értéket mi is méltattuk) – most azonban eljött az Amen 25 éves jubileuma, s ezt egy nagyszabásúnak szánt jubileumi koncerttel ünnepelték, melynek a terebélyes Hit Csarnok adott otthont.
| ||
A színpadon számról számra változó létszámú és összetételű zenészkülönítmény (legalább egytucatnyian), elöl pedig a fáradhatatlannak tűnő Pajor, aki a maratoni, háromórás produkcióval szinte végig képes lekötni a közönség könnyen fáradó figyelmét. Eközben néha azért pihen, amikor vendégelőadók, többnyire hites zenésztársak veszik át tőle a mikrofont – bár a rímpatronokat nem tőlük kell várni, de a hatásosan felépített produkció ettől sem döccen meg. „Külsős” díszvendégként Geszti Péter lép a színpadra, aki a Pajornak szánt laudációt követően két saját számot is előad – korántsem ezek az este legerősebb percei.
Az Amen zenéje, mely egyszerre idézi meg a nyolcvanas évek (különösen annak közepe és második fele) műanyag szinti hangszíneit, soulos popzenéjét, az elektrofunk ritmusokat, a soft rockot, a gátlástalanul hatásvadász plasztik diszkót és persze a hiphop aranykorát (melynek honi úttörője éppen a majd három évtizede rappelő Pajor) ma paradox módon aktuálisabb, mint a kilencvenes évek legelején – akkor inkább az éppen kifutó stílus paródiájának hatott, s ezzel is hozzájárult a léha konzumkultúra kritikájához. A vérprofi zenészek néha egészen meghökkentő módon juttatják eszünkbe az olyan (többnyire és természetesen módfelett profán, sőt keresztény szemszögből kifejezetten frivol, viszont a jelenben érvényes és trendi) produkciókat, mint a Blood Orange, a Twin Shadow, Hercules And Love Affair vagy éppen a tavalyi Random Access Memories albummal visszatérő Daft Punk. Aki szeret intenzív szintifüggönyökben fürdeni, élvezi a kettő-négyek lágy puffanását, az illemtudóan visszafogott, de néha az előtérbe engedett gitárjátékot (a neoklasszikus metálból induló Fejes Zoltántól), az elegánsan funky ritmusokat, a precízen elhelyezett fúvóskórusokat, s általában bejön neki ez az erős nyolcvanas (néha meg kilencvenes) évek nosztalgiája, az nem fog csalódni, még ha kevéssé hat is rá a Szentlélek üzenete. Ráadásul mindez csupán a kíséret Pajor szövegeihez, melyek meghökkentően nagy arányban válthatnak ki érdeklődést – még egy nem hívő befogadóból is.
| ||
Ha már itt tartunk: Pajor Tamásról minimum el kell mondanunk, hogy a magyar modern kori popzene egyik legkreatívabb szövegírója – némi túlzással: amit ő nem tud, azzal már nem is érdemes próbálkozni. Hogy eközben egyszerre merít a néhai Dixi kimeríthetetlen szózuhatagaiból és nyelvújító fantáziájából, Romhányi József rímalkotó dühéből és teleprédikátorok behízelgő argumentumaiból, csak növeli műveinek erejét és lehetőségeit.
Ezzel persze képes vissza is élni: a koncert közben mintegy átvezető jelleggel többször is felolvassa frissen írt verselményeit, melyek virtuóz nyelvi megoldások mellett bővelkednek a még éppen jó, vagy a már majdnem necces kínrímekben és büntető szóviccekben. („Hadd tudja meg Jean Valjean, hogy a szívre van balzsam”.)
Az állandó rímkényszer persze csodákat szül – az új és régi Pajor szösszenetek között számos olyat találunk, amely maximálisan alkalmas arra, hogy urbánus népköltészetként akár szájról szájra terjedjen – elég csak fellapozni a terjedelmes Pajor és Amen szövegkönyveket (például itt, vagy itt). És akkor még nem is szóltunk az előadó bon mot-iról („a cinizmus az egerek humora”), biblikus kontextusba illesztett önvallomásairól („Én csak egy zsidó fiú vagyok”), vagy megemlékezéséről a gyülekezetet elhagyó néhai zenésztársakról (főképpen Dönciról).
| ||
A nagykanállal mért, tipikusan rapben elbeszélt kultúrkritika hol metszően éles és találó, hol pedig túlrajzolt és elnagyolt – de hát egy próféta sosem lehet eléggé precíz. A geek szubkultúrát cinkelő Ekezet nelkul például aligha tartozik a pályafutás maradandó darabjai közé, de az újabb keletű Amen-számok között bőven akad muníció – érdekes, de ezek között több az ancien regime hangulatával az édesbús Kádár-nosztalgián ironizáló, meg a represszív gyermekkort megidéző szám (pl. a Béketábor vagy az Önök érték szólólemezről megszólaló Mama Ucsityelnyica) minden további nélkül szerepelhetne egy laikus, nem hívő előadó repertoárjában is. A ráadással és közös imával megkoronázott vég (a most is aktuálisnak gondolt Vége van és persze a Magyarország felett az ég) azonban méltó lezárással szolgál a koncert zömmel bennfentes, hívő és nem utolsósorban lelkes (a dalokat kívülről fújó) közönsége számára – annyi biztos, hogy számukra az Amen koncertje korántsem csak popzenei esemény (bár annak is figyelemre méltó volt).
Január 10., Hit Csarnok
