Lemez

Pontról pontra – Toy: Join The Dots

  • - minek -
  • 2014. február 16.

Zene

A londoni Toy kvartett már 2012 őszén megjelent bemutatkozó lemezén is jóval több volt holmi ígéretnél. A krautrock lüktetését a posztpunk elszántságával és a legszebb pszichedelikus rockhagyományokkal elegyítette: ezen alapokon markáns, szándékoltan nyers, "kiélezett", módfelett dinamikus és szerethető hangzást alakított ki.

Alig tizenöt hónap kellett nekik a sok szempontból kritikus második album megalkotásához, amit a rájuk oly jellemző határozottsággal, egy lendülettel, mindössze két hét alatt vettek fel és mixeltek össze.

Talán ennek is köszönhető, hogy még az előző lemeznél is egységesebb, kompaktabb, egy frekvencián rezgő lemez került ki a kezük alól. Mindez korántsem jelenti azt, hogy egyhangú, pláne unalmas lenne, amit csinálnak - az izgalom és a várakozások fenntartásához az is kellett, hogy sok tekintetben más szemmel nézzék a saját munkájukat, és kissé módosítsák is a hozzávalók adagolását. Túlzás lenne lekerekítettnek hívni a Join The Dots tónusát, de kétségtelenül eltűntek a túl sarkos fordulatok - és a tűréshatárt próbálgató kraut/noise rock epizódok. Már az első albumról sem hiányoztak a kifejezetten erős és kerek dalszerű formák - most azonban egyszerűen lehetetlen nem észrevenni, milyen ügyesen alakítják a zenei nyersanyagot nagybetűs dalokká, megkapó és eredeti melódiákká. Aki csak egyszer is meghallgatja a legszebb shoegazer időket idéző It's Been So Longot, az többet nem fog kételkedni abban, hogy tényleg dalból van a lelkük. Ráadásul a lemez zömét kitevő rövidebb, 4-5 perces számokra jellemző álomszerű dallamokból bőven jut a szélesen áradó, hoszszabb darabokba is: a címadóba vagy a nagyszerű záró számba, a Fall Out Of Love-ba. Ezek azután kellő terjedelemben és keresztmetszetben mutathatják a legjobb formájukat - mintegy zenés stílusgyakorlatként végignyargalva, sőt -ügetve egy sajátos rocktörténeti ösvényen.

A hangzást és a hangszerelést ezúttal sem érheti szó. A ritmusszekció magabiztosan hozza a hol motorikusan lüktető, hol széttépve botorkáló ritmusokat, Alejandra Diez analóg billentyűs játéka mintegy definiálja az álomszerű hangulatot, a gitárosok pedig szakítanak, ahogy kell - ehhez jön még a gitáros-énekes Tom Dougall nem evilági, vagy fogalmazzunk nyíltan: jól beszívottnak tűnő vokálja. A hangsúlyok mindinkább az acid rock és dream pop örökség folytatását erősítik; itt azután a hatvanas évek virágkora és a nosztalgiával aranyozott nyolcvanas évek szépen összeérnek a mával - tiszteletre méltó következetességgel és nagy adagnyi sodró lüktetéssel teszik mindezt szinte korlátok nélkül fogyaszthatóvá.

Heavenly/Neon Music, 2013; a Toy március 21-én lép fel a Dürer kertben.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.