A többiek azonban derekasan kitettek magukért - mindenekelőtt az erős magyar kontingens. A két gitárra, dobra és elektronikára hangolt 12z trió hangképei után egy különleges élő formáció, a Birtalan Áronnal (Kanagawa) kiegészült Silf szintiduó tagjaiból alakult speciális különítmény hatkezes performansza nyűgözött le. A többnyire analóg szintetizátorokat és egyéb, feltűnő gazdagságban felhalmozott kütyüket használó gépművész trió finoman rétegzett, ellenállhatatlan sodrású, szinte földöntúli tónusú kompozícióit a rendre felbukkanó gépies lüktetés tagolja. A hangzást még sűrűbbé teszi Birtalan Áron basszusgitárja, mely egy Korg szintivel szimbiózisban diktálja a befogadót simán beszippantó produkció egyszerre retró és futurista tónusát.
Eme s egyben a rá következő produkció egyik legrokonszenvesebb vonása az emberközeli nyíltság: egy hatalmas, a nézőtér kellős közepén elhelyezett asztal körül nyomják, tolják és tekergetik a potmétereket - a folyamat s vele a számtalan egzotikus hangkeltő eszköz egyszerűen körbejárható, működés közben megcsodálható. Mint megtudjuk, ez az elrendezés éppen az este fő attrakciója, a civilben pszichiátriai ápolóként dolgozó Pete Swanson kívánsága volt - az általa képviselt technó-punk attitűdhöz hozzátartozik, hogy a publikum szinte belógjon a hangművész aurájába. Saját készítésű, drótdzsungellel borított eszközéből vad és határt nem ismerő törzsi ritmusokat csal ki - melyek azonban szépen beleágyazódnak egy szinte indusztriális hangulatú fekete zajba. Mindezt még megkavarják a zenébe kevert egzotikus hangszerfutamok és dallamfoszlányok - néha az az érzésünk, hogy egy komplett aluljárós amerindián pánsípzenekart daráltak bele a zajtechnó masszába. A bő negyvenperces, rendkívül intenzív produkciót tovább is hallgatná az ekkor már az asztal körül szinte teljes sötétségben örvénylő publikum - de Swanson ennyi idő alatt is teljes és csorbítatlan élményt nyújt a hallgatóinak.
Trafó, január 18.
