- minek -

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

Elektrokabaré, dubstep, ska és a többi - lesz mire bokázni, ha nem is mindegyik napon.

Tizenharmadszor sem vallott csődöt az immár patinás német Melt! fesztivál: a látogató leginkább a bőség zavarával küszködött, s csak ritkán volt alkalma csalódni.

Ken Downie azok közé tartozik, akik bő két évtizeddel ezelőtt megalapozták a brit elektronikus zene (annak is kereső-kutató oldalága) nemzetközi hírnevét. A Black Dog Production (melyet Downie 1995-ig együtt csinált az utóbb Plaid néven elhíresült Andy Turner-Ed Handley-duóval) régi felvételei ma is keresett cikkek a gyűjtők piacán, de az alapító, a ma már csak egyszerűen The Black Dog néven szereplő Ken továbbra sem nyugszik.

Őrült norvégok, remek este

Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény.

James Braddell élete kész regény - hivatalos biográfiái bőszen ecsetelik, miként jutott egy londoni foglaltházból, Amerika érintésével, Olaszországba, majd haza, egyenest a Ninja Tune kiadó szárnyai alá. Éveken át kitartó alkotótársával, Keir Fraserrel (ők együtt a 9 Lazy 9) tökélyre vitték a hangminták, elcsent és direkt e célra rögzített foszlányok összetapasztását és manipulálását.

A Xiu Xiu mindig is Jamie Stewart zenekara volt, de ő sohasem dolgozott egyedül. Most ketten vannak: Stewart mellé - az idei Dear God, I Hate Myself album elkészítésénél ugyanúgy, mint a turnén - alkotó- és zenésztársként szegődött Angela Seo billentyűkezelő, általános kütyünyuvasztó, dobprogramozó, miegyéb.

Pontosan nem tudjuk, hogyan fejlődött ki korunk norvég elektronikus előadóiban/producereiben a szélesen vett külvilág jogos érdeklődését is felkeltő zenei szenzibilitás, de tény, ami tény: a beteg (igen tágan értelmezett) diszkózenékre pörgő világ vagy fél évtizede a lábuk előtt hever.

Jori Hulkkonen alighanem az egyik legismertebb arc a nemzetközi techno-elektro világban, ráadásul éveken át Finnország egyik első számú kulturális exportcikkének is számított. Visszatérő formula, hogy megjelenései számával csak álneveinek változatossága kelhet versenyre - legtöbben tán a Tigával közös kollaborációkban használt Zyntheriust ismerik (lásd a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozást), ami már csak abból a szempontból is fontos, hogy itt tárgyalt albuma is Tiga Turbo nevű kiadójánál jött ki. Hulkkonen persze előszeretettel épít saját hagyományaira:

A legendás, szentpétervári alapítású horrorbilly zenekarnak eddig többek között a Bride Of The Atom, a Vamp Babes vagy a Zombie Shopping című lemezeket köszönheti a világ - mint már ennyiből is sejthető, a Messer Chups megszállottja a "klasszikus" thrash-kultúrának, különösen ami a bájosan bénán animált, B-kategóriás horrorokat illeti. S mi tagadás, ehhez bizony sikerült megtalálniuk a tökéletesen passzoló zenei kifejezésmódot is, ami egyszerre építkezik az ősrockabilly, a Shadows-féle gitárzenekarok, a kémfilmzenék/krimidzsesszek és a szörfzene hagyományaiból: a mostanában Oleg Guitarcula néven feltűnő zenekarvezető játéka egyszerre idézi Link Wrayt és Hank Marvint.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.